Orvosaink tudása a külföld számára fog gyümölcsözni?

Sok szó esik manapság az orvosok elvándorlásáról, s jóval kevesebb arról, milyen folyamatok játszanak közre egy szakma társadalmi presztízsének alakulásában. E folyamatok megértéséhez nemcsak a gyógyítás múltját és hagyományait kell feleleveníteni, hanem a világ más országainak mai gyakorlatát sem árt áttekinteni. Mindannyian tapasztaljuk, hogy az egyes szakmák társadalmi megbecsültsége többek között a bérarányokban is kifejeződik. Bár összegét tekintve az EU-országok közül a magyarországinál csak Bulgáriában és Romániában alacsonyabbak az orvosi fizetések, az egy főre eső GDP alapján náluk az orvosok társadalmi megbecsültsége még mindig magasabb az itteninél. Lengyelországban pedig, ahol az egy főre eső GDP elmarad a magyarországitól, az orvosi fizetések két-háromszor magasabbak a hazainál.
S mivel nem mindig volt ez így nálunk, érdemes felelevenítenünk, hogyan alakult egy orvosi életpálya a XVII–XVIII. századi Magyarországon.
Valaha a külföldi egyetemekre készülő szegény medikus első gondja az volt, hogy bőkezű mecénást szerezzen magának. Tanulmányai megkezdésekor rendszerint kötelező nyilatkozatot kellett adnia arról, hogy az egyetem elvégzése után mecénása szolgálatába fog állni. A kevésbé tehetősek számára a külföldi út és tanulmány sok viszontagsággal járt. Külföldi tanulmányaikat követően sokan nem jöttek mindjárt haza, hanem Európa nagyobb városaiban praktizáltak, ezáltal nagy műveltségű, nyelveket ismerő, európai színvonalú szakemberré váltak.
Hazatérésüket követően az orvosok a korabeli társadalom megbecsült tagjai voltak. Kijárt nekik az „excellenciás”, mások szerint a „nagyságos” titulus, számosan nemességet is szereztek. Régi orvosaink vagyonosságát legjobban bizonyítja az a körülmény, hogy sokan városbírók is voltak, és erre a tisztségre csakis jómódúakat választottak. A társadalomban betöltött pozíciót jól mutatja, hogy Nagyszebenben a XVI. században rang szerint kilenc osztályba sorolták a lakosságot, a városi orvos felülről a negyedikbe tartozott, a nemességgel és a patríciusokkal együtt. Lőcsén és Besztercebányán csak három osztály volt, itt az orvos a legfelsőbe tartozott. Diplomáciai küldetésben is gyakran vettek részt orvosok, például 1599-ben Brassó városa Kerzius (Kerzer) Pál doktort küldi Mihály oláh vajdához, hogy a város iránti jóindulatra bírja. Az erdélyi fejedelem pedig 1687-ben Pápai Párizt küldi követségbe külföldi udvarokhoz. Az 1760-as években hat orvos ült az erdélyi gubernium (kormányzóság) tanácsában!
Látjuk tehát, hogy az orvosi pálya a régi Magyarországon a legjobban megbecsültek közé tartozott – de miért nincs ez ma is így?
Világszerte orvoshiány van. Nyugaton erre a gyógyír a fejletlenebb országokból való orvosimport. Így viszont az orvoshiány az utóbbiakban is felüti fejét. Az orvosokat a hazai bérek sokszorosa és a jobb munkakörülmények vonzzák külföldre, a migrációt pedig a könnyen átjárható határok segítik. A posztkommunista országokból főként Nyugat-Európa felé, a harmadik világ volt gyarmataiból pedig az anyaország irányába (Anglia, Franciaország) folyik a vándorlás. A nemkívánatos tendencia már itthon is érezteti hatását: rövidül a betegre fordított idő, hosszabbodnak a várólisták, fogy az ellátószemélyzet.
Az Európai Orvosszakszervezetek Szövetségének felmérése szerint a magyar orvosok dolgoznak a legtöbbet, mégis ők keresnek a legkevesebbet, így teljesen érthető, ha elhagyják az országot – mondta Claude Wetzel, a szervezet elnöke még áprilisban Budapesten. Meglepte, hogy Magyarországon egy szakorvos 12 évnyi tanulás után kevesebbet keres, mint egy átlagpolgár, s miközben az ország GDP-je az utóbbi tíz évben 15 százalékkal emelkedett, az egészségügy kasszájába mégis 18-cal kevesebb jutott.
Eredetileg az európai tudósok Amerikába történő, második világháborút követő emigrációját nevezték agyelszívásnak (brain-drain), ám a fogalom ma is használatos: orvosi agyelszívás (doctor’s brain drain). A lényeg változatlan, a hazájukban sok költséggel magasan képzett szakemberek a jobb megélhetés reményében kivándorolnak, szakértelmük a külhon számára gyümölcsözik. Sokan kérdezik emiatt: ilyen sok felesleges pénze van a magyar államnak?
Nézzünk néhány adatot, amelyek döbbenetes erővel tálalják elénk e probléma mélységeit. A magyarnál több mint hatszor magasabb, 2008-ban 78 178 USD egy főre eső GDP-vel Luxemburg mögött a világon második helyezett Norvégiában egyáltalán nincs orvosképzés. Így hát a norvégok olcsón, külföldön képeztetik orvosaikat, például nálunk, ahol elsőként a Semmelweis Egyetem indított idegen nyelvű orvosképzést 28 évvel ezelőtt, és azóta mintegy 2500 angol és német nyelvű diplomát adott ki. A külföldi orvosok száma Norvégiában 3-4000 között van. Svédországban pedig minden második gyakorló orvos külföldi, sőt, 2007-ben a kiadott új orvosi licencek 60 százalékát már külföldieknek állították ki. Franciaországban 15 000 külföldön végzett orvos dolgozik, közülük 7000 Európán kívül diplomázott. Nagy-Britannia egészségügye már az 1960-as években összeomlott volna a külföldi orvosok bevonása nélkül. 2008-ban a 277 000 regisztrált orvos fele külföldön végezte az orvosegyetemet, zömmel Pakisztánban, Dél-Afrikában és Ausztráliában. AZ USA-ban mintegy 800 000 az orvosok száma, majdnem negyedük külföldön, 127 különböző országban szerzett diplomát, és a szakorvosképzésben is 24 százalék a külföldiek aránya. Mindezen aggasztó tendenciákból az Egészségügyi Világszervezet (WHO) azt szűrte le, hogy a gazdag országok felé irányuló orvosmigráció összeomlással fenyegeti a szegény országok egészségügyét.
Az angol és német nyelvterületen gyakran problémát jelent az orvosok hiányos nyelvtudása, a skandináv országokban pedig a beteg sokszor egyáltalán nem képes megértetni magát az orvossal. Nem sokat segít ezen a fogadó országok által szervezett, pár hetes előzetes nyelvtanfolyam sem, az orvosokat minimális nyelvtudással mélyvízbe dobják. Egy Finnországban dolgozó volt kollégám beszámolója szerint a karéliai kórházban, ahol ő dolgozik, legtöbb az orosz és az észt, de van olasz, nigériai, kínai, Fülöp-szigeteki és lengyel, a kommunikáció a lakossággal eleinte nagyon akadozik. Finn orvos csak mutatóba akad, de azért az osztályvezetők többségében finnek.
De miért lett egyszer csak orvoshiány?
Míg az orvosegyetemek világszerte nagyjából ugyanannyi orvost képeznek, mint korábban, az ellátandó esetek száma egyre nő. Értelemszerűen ide vezet az emelkedő várható élettartam, az öregedő lakosság, és ezen belül a munkaképesek csökkenő aránya. Fogynak az orvosok: Magyarországon az utóbbi öt évben mintegy 10 százalékkal, 4000-rel kevesebben dolgoznak. Az ellátórendszert egyre jobban terheli a vissza-visszatérő krónikus betegek növekvő aránya. Az orvoshiány másik tényezője a specializálódás. Az orvostudomány fejlődésével számtalan hatékony, ugyanakkor csúcstechnológiát és elképesztő időráfordítást igénylő eljárás és beavatkozás honosodott meg, ami a szakembereket leköti. Míg az alapellátásban egy orvos 10-30 percenként lát el egy beteget, a szívritmuszavarok katéterablációs kezelése például akár hat óra hosszáig is lefoglalhat egy teljes műtéti teamet, két orvossal.
Nem minden szakterületen van orvoshiány. Arányaiban legkevesebben az egészségügy frontharcosai vannak, akik az ellátás legnagyobb terheit cipelik. Ilyenek a háziorvosok, az általános belgyógyászok és sebészek, a baleseti sebészek, a sürgősségi ellátást végzők és az aneszteziológusok, ezekre az állásokra várják leginkább a külföldieket.
Amikor e sorok írója elkezdett dolgozni, még nem lehetett ügyelet után hazamenni, a 32 órás folyamatos munka egyáltalán nem volt ritkaság. Egy orvos élete során összeadva legalább kettő, de esetleg négy évet is ügyeletben tölt, és akkor a benti hétvégékről, ünnepekről, a fáradtan töltött másnapokról és a rendkívüli behívásokról még nem is esett szó. Mellesleg nem gondolom, hogy nyugdíjkedvezmény járna mindezért, de azt sem, hogy rendőreink és katonáink terhelése békeidőben jelentősen nagyobb lenne orvosainkénál.
Az Európai Parlament és Tanács 2003. november 4-i rendelete (2003/88/EC) szabályozta a munkában eltölthető időt és így az orvosi ügyeletet is. Ez azonnal drámai orvoshiányt okozott, mivel a szigorú szabályok maximálták a heti munkaidőt, a dolgozóknak haza kellett menniük ügyelet után, a betegeket viszont változatlanul el kellett látni. Nyugaton felgyorsult az orvosimport, aki meg maradt Keleten, az még jobban összeszorította a fogát, így próbált megbirkózni a betegáradattal.
Régebben a heveny lefolyású betegségek miatt fordultak leginkább az emberek orvoshoz, manapság az orvos-beteg találkozások többségére krónikus betegségek miatt kerül sor, és az egészségügyi kiadások mintegy kétharmada is erre fordítódik. Azonban mivel az ellátórendszer szerkezetét és a gyógyítás módszereit is évszázadok óta a heveny betegségek ellátásának igénye formálta, az egészségügyi rendszer hatékonysága szerte a világon alacsony: a krónikus ellátásban nincs biztosítva a folyamatosság, a kezelés széttöredezett. Jellemző a technológia túlzott alkalmazása, míg a közösségi típusú és az otthoni ellátási formák fejletlenek. Habár a költségek folyamatosan emelkednek, a betegellátás színvonala stagnál, de inkább romlik. Az alulinformált, kevéssé együttműködő, elhanyagolt betegek „keringenek” a rendszerben, terhelvén mind a fekvő-, mind a járóbeteg-ellátást, tetemesen hozzájárulva a kiadások emelkedéséhez. Ez a helyzet új szerepet ró a betegre és az ellátórendszerre: a krónikus beteg csak aktív, „partneri” viszony keretében tudja a szükséges tudást elsajátítani és saját kezelésében folyamatosan használni. A betegnek tehát meg kell tanulnia, hogy válhat a kezelési folyamatban az ellátók hatékony társává, a betegellátóknak pedig egyszersmind oktatókká is kell válniuk, hogy segíteni tudják őt abban, hogy saját ellátásában aktív résztvevőként működjön közre.
Mindezek gyakorlati megvalósulásához a krónikus betegellátás paradigmaváltása szükséges, vagyis az, hogy a gyógyítás filozófiája megváltozzon. Ez új szerepet jelöl ki betegeknek, orvosoknak, szakszemélyzetnek és szolgáltatóknak egyaránt.

A szerző a Budapesti Szent Ferenc Kórház orvos igazgatója