Amikor március 15-én valahol beszédet mondok, gyakran szóvá teszik, hogy képzeli ezt egy Habsburg. Erre én mindig visszakérdezek: mit gondolhatott Kossuth fia, amikor Ferenc József minisztere lett? – mondta néhány esztendővel ezelőtt egy interjúban a most elhunyt magyar trónörökös. Tény, hogy Kossuth Ferenc első kihallgatása meglehetősen katonásra sikeredett a félelmetes és rideg Ferenc József előtt; később a lehetőségekhez képest mégis megbarátkozott az uralkodó és a magyar szabadságharc lelkének legidősebb fia.
A trónörökös a jelek szerint már ifjúkorában is szívesen foglalkozott a függetlenségi hagyományokkal. Érettségi vizsgáján az ifjú Ottó ugyancsak megdöbbentette a Magyarországról kiküldött vizsgabiztost, Ady Endre testvérét, Ady Lajos tankerületi főigazgatót. A főherceg ugyanis kedvenc Petőfi-versét szavalta, szájából különösen hatott a kombattáns refrén: „Akasszátok föl a királyokat!” Az uralkodásra nevelt fiatalember öniróniája nyilván nem volt független azoktól a megpróbáltatásoktól, amelyeket édesapja, IV. Károly megtapasztalhatott 1918-ban kezdődött s 1922-ben tragikus véget ért odisszeája idején. Előbb Svájcba, majd az 1921-es második királypuccs kudarca után arra kényszerültek, hogy a kedvezőtlen klímájú Madeira szigetére költözzenek. Itt már a nagyobb gyerekek, a tízhez közelítő Ottó és az utána következő húga, Adelhaid rendszeresen elkísérték a száműzött Károlyt kedvenc sétáira. Ottó viszszaemlékezései szerint többek között a magyar irodalomról beszélgettek. A családfő 1922-ben bekövetkezett halála után a Brüsszel melletti Steenokkerzeelbe költöztek. A dinasztia fejévé lett Ottó értelemszerűen nem jöhetett Ausztriába vagy Magyarországra.
A Leuveni Katolikus Egyetemen diplomázott trónörökösre várt a feladat, hogy helyreállítsa a Habsburg-ház megtépázott tekintélyét, semlegesítse kialakult rossz hírét. Érthető módon sokan kifejezetten gyűlölték a Habsburgokat. A csehek például a gátlástalan németesítésért, a közel háromszáz évnyi elnyomásért. Nekünk is lett volna mit számon kérnünk: elég csak a Zrínyiekre, Wesselényire, II. Rákóczi Ferencre, az aradi vértanúkra, az öngyilkosságba kergetett Széchenyire, az állampolgárságától kicsinyesen megfosztott Kossuthra, felrobbantott várainkra, a betelepített idegen nemzetiségekre, a bennük többször szándékosan felszított magyarellenes érzelmekre gondolnunk. Kétségtelen, hogy a mérleg másik serpenyője – a török elleni felszabadító háború, a különböző modernizációs intézkedések, az Osztrák–Magyar Monarchia idején bekövetkezett hatalmas fejlődés – jóval kevesebbet nyomna egy szellemi-történelmi mázsálás esetén.
*
Nem véletlen, hogy a húszas évek Magyarországán vagy akár Ausztriában nem vágyták vissza a néptömegek a Habsburgok sokszor erőszakos, a nemzeti érzékenységet figyelmen kívül hagyó uralmát. Nem tett jót a dinasztia tekintélyének a sok, pletyka által szárnyra kapott homályos ügy sem, így Rudolf trónörökös rejtélyes halála és a családban dúló titkos betegségekről szóló híresztelések. Ennek ellenére Ferenc József vitathatatlan tekintély volt birodalmában. Ha nem övezte is feltétlen szeretet, mindenki elismerte a sokszínű államalakulatot összetartó képességeit, munkabírását, helyenként megcsillanó bölcsességét.
Jórészt a Közép-Európában megteremtett új hatalmi konstelláció miatt eleve kizárt volt a Habsburg-restauráció támogatása a nagyhatalmak részéről is a negyvenes évekig. (Komolyan akkor sem került szóba.) A hazai legitimisták viszont éppen a Versailles-ban szentesített rendszer megváltoztatásának garanciáját látták Ottó trónra lépésében. A korszerű formában újjáélesztett dunai monarchia vélekedésük szerint a német expanzió ellenszeréül is szolgálhatott volna. Az 1918-ban megszakadt történelmi jogfolytonosság helyreállítása – ezt támogatta annak idején lapunk, a Magyar Nemzet is – megfelelő alapot adhatott volna a magyarság erősödésére és a revízióra.
Az osztrák trón megszerzésére először a harmincas évek második felében sejlett föl némi esély. Az önállóságban gondolkodó, részben klerikális alapú ausztriai tekintélyuralmi rendszer vezetői már 1935-ben jelentősen enyhítettek a dinasztiát elűző, egyben kisemmiző 1919-es Habsburg-törvényen, sőt Schuschnigg kancellár Svájcban a restauráció lehetőségéről tárgyalt Ottóval. Hitler bevonulását megelőzően néhány nappal, 1938 kora tavaszán Ottó felajánlotta Schuschniggnak, hogy átveszi a kancellárságot, s megszervezi a határon felsorakozott német erőkkel szemben az ellenállást. Az osztrák politikai vezetés ekkor már nem merte vállalni a valószínűleg irreális tervet, bekövetkezett az anschluss, a trónörököst pedig Hitler hazaárulónak nyilvánította, mert ellenállásra buzdította az osztrákokat.
A második világháború idején Amerikába menekült trónörökösnek sikerült jó viszonyt kialakítania Roosevelt elnökkel, aki szinte rendszeresen kikérte tanácsait közép-európai ügyekben. Igaz, az amerikai hadsereg részeként létrehozandó úgynevezett Habsburg-légió felállítása az egykori birodalom menekült fiataljaiból nem sikerült. Irreális terv volt ez is. Faludy György idézi fel egyik művében, menynyire meglepődött, amikor jelentkezett önkéntesnek az amerikai hadseregbe, s ehelyett – néhány napi titkolózás után – beosztották a restaurációs célokat szolgáló Habsburg-légióba. A lobbanékony költő kemény tiltakozásba kezdett, társait fellázította. Nem volt nehéz: a menekült közép-európai szocdemeknek és szabadgondolkodóknak ugyanis eszük ágában sem volt a császárságért és királyságért harcolni.
Keveset tud arról a hazai közember, milyen erőteljesen küzdött, ha úgy tetszik, lobbizott Ottó Rooseveltnél azért, hogy Magyarország a háború után ne a szovjet, hanem az angolszász befolyási övezetbe kerüljön. A trónörökös felvette a kapcsolatot a háborúból való kilépés lehetőségét kereső Kállay-kormánnyal is, nyilván nem függetlenül saját uralkodói ambícióitól. Állítása szerint akadályoztatása esetére maga Horthy is elismerte őt Magyarország királyának Lisszabonon keresztül küldött üzenetében. A német megszállást követően Roosevelt hívására 1944 szeptemberében Ottó részt vett a második québeci konferencián, ahol felvetésére az amerikai elnök és Churchill is eljátszott a gondolattal: küldjenek angolszász erőket akár Dalmácián keresztül, akár légi úton a Duna-medencébe. „Tekintettel a magyar helyzet veszélyes alakulására és nemzeti területeink küszöbönálló szovjet inváziójára, úgy érzem, kötelességem rendkívül sürgős felhívást intézni a kormányhoz, hogy cselekedjen, még mielőtt túl késő lesz. Meg vagyok győződve arról, hogy ha a magyar kormány most azonnal kapcsolatba lép az amerikaiakkal és az angolokkal, hogy elfogadja ajánlatukat a feltétel nélküli megadásra, és együttműködik a szövetséges erőkkel a németek ellen, Magyarország még megmenekülhet a kommunista uralomtól… Mint magyar hazafi, aki mindig is kizárólag a nemzet érdekeit tartottam szem előtt, felhívom Horthy kormányzót és a kormányt, késedelem nélkül lépjen kapcsolatba az amerikaiakkal és az angolokkal, felajánlva a megadás feltételeinek megtárgyalását” – írta Budapestre a konferenciáról. A hadi helyzet alakulása miatt azonban a magyar kormányzatnak – nyugati tanácsra – végül a szovjetekhez kellett fordulnia fegyverszüneti szándékával.
Közvetlenül a második világháború után a trónörökös még egy kísérletet tett uralkodói jogainak érvényesítésére, ezúttal Ausztriában. Elutazott Tirolba, s megpróbálta rávenni a nyugati szövetségeseket, hogy ne ismerjék el a szociáldemokrata Karl Renner vezette bécsi kormányt, hanem az ő segítségével alakítsanak ellenkormányt. Az újfent irreális vállalkozás eleve kudarcra volt ítélve, a közben megújított hatályú Habsburg-törvény értelmében ki is utasították az országból.
Habsburg Ottónak kedvelt mondása volt idősebb korában, hogy „ha kilőtték alólad a lovat, és nem tudsz lóháton győzni, akkor leugrasz, és gyalog folytatod a harcot”. Nyilatkozataiban olykor az osztrák Habsburg-törvénnyel kapcsolatos magatartására, olykor a CSU-hoz való csatlakozására vonatkoztatta a bonmot-t. Engedve a kényszernek, 1961-ben az ausztriai hazatérés kedvéért teljesítette a Habsburg-törvény feltételeit: lemondott trónigényéről, a dinasztiában való tagságáról, és kinyilvánította hűségét az Osztrák Köztársaság iránt. Lépése érthetően viszszatetszést váltott ki, sokan a monarchista gondolat cserbenhagyásának vélték, ugyanakkor a kétségtelenül megalázó nyilatkozat előfeltétele volt annak, hogy Európában ne trónkövetelőként, hanem jelentékeny politikai tényezőként tartsák számon. Végül a CSU-hoz való csatlakozása után, húszesztendőnyi európai parlamenti képviselősködése idején lett elismert, tekintélyes politikussá.
A jogait „sutba dobó” trónörökös békülékenységét látva egyébként Ausztriában kitört az úgynevezett Habsburg-válság, a szocialista–szabadságpárti többség a nyilatkozat ellenére meg akarta akadályozni Ottó hazatérését. A kialakult patthelyzetet az osztrák közigazgatási bíróság oldotta meg: döntése nyomán a lemondási okirat kiadása után majd hat évvel Habsburg Ottó végre osztrák földre léphetett. Hasonló gesztusra nem volt hajlandó édesanyja, Zita császár- és királyné. 1982-ben csupán a spanyol király közbenjárására utazhatott – 64 évnyi távollét után – Ausztriába.
A Habsburgokat diszkrimináló törvénnyel kapcsolatban egyébként súlyos jogérvényességi kérdések is felmerültek, ugyanis 1922-ben sem a kisajátításra vonatkozó, sem a nemesség eltörléséről szóló rendelkezéseit nem terjesztették ki a frissen megkapott-kialakított Burgenlandra. A Habsburg-törvény beutazást korlátozó passzusait egy 1996-os határozat alapján ma már nem tekintik „élő jognak”, a vagyonelkobzásra vonatkozó fejezetek hatálytalanítását, amelyet a család kért, eddig formai okok miatt nem volt hajlandó tárgyalni az osztrák legfelsőbb bíróság. A dinasztia mintegy kétszázmillió eurónyi kártérítést követel diszkriminációra hivatkozva. Rajta kívül ugyanis egyetlenegy családnak sem kobozták el a vagyonát Ausztriában az első világháború után.
Jóval később, de megalázó nyilatkozat megtétele nélkül léphetett magyar területre Habsburg Ottó 1988 őszén. A Zita királyné halála alkalmából 1989-ben a budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-)templomban tartott rekviem után jól öltözött hölgyek és urak vivátozták meg, ahogy ott elhangzott, II. Ottó királyt. A trónörökös barátságosan kezet szorított a résztvevőkkel. Közben politikai tényezőként is megjelent Közép-Európában: az általa vezetett páneurópai mozgalom kezdeményezte 1989 augusztusában a páneurópai pikniket a magyar–osztrák határon, ennek köszönhetően számtalan keletnémet menekülhetett át Ausztriába. A Grósz Károly vezette MSZMP reálisan mérte fel, hogy Ottó beengedésével semmiféle kockázatot nem vállal, a királyság visszaállítására nincs se politikai, se lélektani esély. Az idős européer férfi feltűnése a hazai széles néptömegek számára – ha ezt így nem fogalmazták is meg – tiszteletre, sőt szeretetre méltó anakronizmusnak tűnt. A magyarok többsége akkoriban Kádár János plebejus demagógiájára volt fogékony, amellett hogy a nyugati életszínvonal azonnali bevezetését várta a vasfüggöny lebontásától. Az emberek a boldog békeidők megismétlődését élték meg a hetvenes-nyolcvanas években, a hozzá kapcsolódó Ferenc József-reinkarnációt pedig Kádár Jánosban fedezték fel. Az 1988–89-ben már bomlásnak indult, különös szimbiózistól áthatott hazai világban nem nyílhatott nagyobb tér Habsburg Ottó számára.
Közrejátszott ebben – igaz, más szempontból – 1848–49-nek a rendszerváltozás követelései nyomán megerősödött, az 1956-os forradalom szellemével átitatott emléke is. Többszörösen kedvezőtlen volt tehát a hazai klíma az esetleges Habsburg-királyság visszaállításában reménykedőknek.
Ottó megnövekedett tekintélyét jelezte ugyanakkor, hogy a Független Kisgazdapárt az 1990-es választások előtt köztársasági elnöknek kérte fel. Egy monarchista lapnak adott néhány évvel ezelőtti interjújában így emlékezett az eseményekre: „Magyarországon nagyon közel járhattam volna a megoldáshoz. Azt akarták, hogy legyek köztársasági elnök, és az már jelentett volna valamit. De nem akartam ezt a pozíciót, mert felismertem, hogy abban a pillanatban ez nem válna az ország előnyére – az oroszok még a határainkon álltak, és így tovább. A fontossági sorrendet fel kell állítani, és ez azt jelenti, hogy bizonyos kérdéseket nem lehet napirendre tűzni… Húsz éve ültem az Európai Parlamentben. Tudtam, hogy az Európai Parlament óriási befolyással lesz a fal leomlása után Közép-Európára. És én voltam az egyetlen az Európai Parlamentben, aki beszélt magyarul.” Már nem lehet kideríteni, milyen államfő lett volna a pártok támogatását élvező Habsburg Ottó. Nemzetközi tekintélye, ismertsége bizonyára nem jött volna rosszul az akkori Magyarországnak, valószínűleg tiszteletre méltó párost alkottak volna Antall József miniszterelnökkel.
Habsburg Ottó így is magasan kiemelkedett száműzött koronás társai közül. Az 1947-ben lemondatott, legszívesebben autókat bütykölő román (Hohenzollern) Mihály király, a később miniszterelnökként hazatérő, majd a választást elvesztő (Szász–Coburg) Szimeon bolgár cár, az 1967-ben száműzetésbe kényszerült görög király, János Károly spanyol király sógora, II. (Glücksburg) Konstantin vagy az olasz Savoyai-dinasztián belüli elsőbbségi vita két résztvevője, Amadeo aostai herceg és Viktor Emánuel nápolyi herceg (a spanyol királyfi esküvőjén tettleg inzultálták egymást, utóbbit korrupcióval, leánykereskedelemmel vádolták, egy időre le is tartóztatták) ismertségben és tekintélyben meg sem közelíti a politikai pályáját következetesen felépítő, intellektuel Habsburg Ottót.
A száz esztendőhöz közeli életkorban elhunyt királyfi elsőszülött fia, Habsburg Károly – trónra Magyarországon V., Ausztriában II. Károly néven léphetne – 1981 óta a régi hazában, vagyis a szomszédságunkban lakik, három gyermeke van Francesca Thyssen-Bornemisza bárónőtől, akitől jelenleg külön él. Károly vezetett tévés show-műsort a kilencvenes években, majd az Osztrák Néppárt színeiben az Európai Parlament képviselője lett, közben máig tisztázatlan pénzügyi botrányokkal próbálták megbuktatni – sikertelenül. 2007 óta hivatalosan is a dinasztia feje. Otthonos az üzleti világban, cége nemrég vált meg két nagy bolgár napilaptól. Eddig sikertelenül próbálta visszaperelni a család korábbi vagyonának egy részét. Elsőszülött fiát, a 14 esztendős Ferdinánd Zvonimírt, aki utána következik a trónöröklésben, Zágrábban kereszteltette, hangsúlyozandó a Habsburg-család horvátországi kötődését.
Sokkal ismertebb idehaza öccse, a feleségével, Eilika oldenburgi hercegnővel és három gyermekével (Zsófiával, Ildikóval és Károly Konstantinnal) Sóskúton lakó, hat nyelven folyékonyan beszélő Vöröskereszt-elnök, Habsburg György. Édesapjától eltérően 2009-ben bekapcsolódott a hazai pártpolitikába, s az MDF színeiben, Bokros Lajost követve a listán, megpróbált bejutni az Európai Parlamentbe. Lépése megosztotta a közvéleményt, s népszerűségének sem használt.<
origo.hu
Orbán Balázs: Ez a háború nem a mi háborúnk - videó
