Öt húr

Mick Jagger bekerült a legbefolyásosabb brit nyugdíjasok közé (a törvény szerinti korhatár hatvanhat év), II. Erzsébet királynő, Alex Ferguson, Tom Jones, Paul McCartney és Stephen Hawking mellé. És ezzel le is zárult egy újabb fejezet a rock and roll történetében. Valószínűleg vele kezdődik majd a következő, a hírek szerint ugyanis reggae-zenekart szervez.
Részlet Keith Richards 1962. áprilisi keltezésű, Patty nagynénjéhez írt, csaknem ötven évig kallódó leveléből: „Ó, drágám, rémesen elfoglalt voltam egészen karácsony óta, mivel iskola mellett dolgozom. Tudod, hogy rajongok Chuck Berryért, és azt hittem, mérföldeken belül én vagyok az egyetlen ilyen fazon, de egyik reggel a dartfordi pu.-n (ezt így írják, úgyhogy nem kell leírnom azt a hosszú szót, hogy pályaudvar) álltam az egyik Chuck-lemezzel a kezemben, amikor egy fickó, akit még általános iskolából ismertem, odajött hozzám. Megvan neki minden Chuck Berry-album, amit valaha kiadtak, meg a haverjainak is, és mindannyian rhythm and blues rajongók, mármint igazi R and B-t hallgatnak (nem ezt a Dinah Shore vagy Brook Benton-féle szart) [ez az a fajta nyafogás volt akkoriban, amilyenekért egy ideje R and B kategóriában jelentős díjakat osztogatnak, megcsúfolva ezzel az eredeti elnevezést – H. Z.], azaz Jimmy Reedet, Muddy Waterst, Chuckot, Howlin’ Wolfot és John Lee Hookert. Az igazi chicagói alaparcokat. Csodálatos. Bo Diddley is remek előadó. Mindenesetre a fickót az állomásról Mick Jaggernek hívják, és néhány sráccal meg csajjal összeülnek minden szombat délelőtt a Carouselben, amely egy kis bár wurlitzerrel.”
Így kezdődött. Persze ismerünk néhány nagy találkozást és azok különböző verzióit a rock and roll kacifántos históriájában, de olyat aligha, amelynek következményei fél évszázadon át meghatározták volna a műfaj történetét. Keith Richards tavaly könyvet írt, az idén megjelent magyarul is, a címe Élet. Nem életem, életünk vagy ilyesmik, hanem egyszerűen élet. A 620 oldalas anyagot tollba mondta James Fox brit újságírónak, akit még Londonból ismert a múlt század hetvenes éveiből. Az interjú több évig készült. Keith mesélt, közben gitározgatott, leesett egy pálmafáról, viszszaolvastatta a szöveget, és néha húzott belőle, ha úgy érezte, nem elég dallamosak a mondatok. A mű inkább korrajz, mint önéletrajz, és ez jól is van így. Benne vannak persze a botrányok, a bulik, az orgiák a nyomdafesték tűréshatáráig, de nem ez a lényeg. És nem is Mick Jagger péniszének mérete, amire rácuppant a bulvár (már bocsánat), és nem is az, hogy Keith szerint a Beach Boys Pet Sounds című, az újságírók által agyonajnározott albuma túl lett spilázva (túl lett), de még csak az sem, hogy szerinte Charlie Watts a világ legjobb rock and roll dobosa (a közhiedelemmel ellentétben tényleg az). A legfontosabb az, hogy annyi lemez és koncert után most olvasás közben derül ki ismét, hogy Keith Richards maga a rock and roll. Tehát nem csak az arcára van karcolva. Keith mindemellett persze biológiai, kémiai és orvostudományi csoda. Ami nyilvánvalóan közhely, de a közhelyekben éppen az a csodálatos, hogy igazak. Keith lebeg. Az emberek pedig azt kérdezik, hogy miért nem hagyja abba. A válasz egyértelmű. Képtelen leállni, amíg el nem patkol. Nemcsak a pénzért csinálja, hanem magáért is. A zenélésért.
Óriási felfedezést tett 1968 végén, amikor elkezdett öthúros, nyitott hangolással játszani. Megváltozott az élete. Ez a gitárjáték lett az alapja azoknak a riffeknek, amelyekből a legismertebb Stones-számok születtek. Na, ez a lényeg, a Honky Tonk Women, a Brown Sugar, a Start Me Up, a Satisfaction. Azt akarta, hogy egyszerre legyen régi és új. Aztán ráakadt a bendzsóra, aztán a Gibsonra és a katalógusokra. Amelyekből hangszert lehetett vásárolni az amerikai vidéken, a bibliaövezetben. Elvégre Kennedy gyilkosa (?), Oswald is így szerezte a puskáját, rendelésre.
Az öt húr visszavitte a nyugat-afrikai törzsekhez, de Mozarthoz és Vivaldihoz is. Van abban valami ősi, ahogyan a lüktetésre reagálunk anélkül, hogy tudatában lennénk – írja Keith. Egy percenkénti hetvenkét ütéses ritmus a létezésünk alapja. Hallgasd meg Elvis Presley Mystery Trainjét. Minden idők egyik legnagyszerűbb rock and roll száma, pedig nincs is benne dob. Ez csak szuggesztió, mert a test gondoskodik a ritmusról. A ritmust tényleg csak sugallni kell, nem szabad direktté tenni. Ezért értették félre, hogy ilyen rock meg olyan rock. Semmi köze a rockhoz. A rollhoz van köze. Íme, Keith Richards, a rock (and roll) teoretikusa. Zűrzavarosnak látszik, pedig maga a rend. A maga módján. Mint egy speciális ananászexportőr. A könyv, az Élet persze kihagyhatatlan. Mert mindent tudni akarunk a Rolling Stonesról, valljuk be.

Keith Richards: Élet (Cartaphilus Kiadó, 2011) l l l l l