Piszkos beszédek

Rövid időn belül lapunk három újságírója is foglalkozott az internet névtelenséggel csábító trágár, sértő vagy hazug hangnemével (Ballai Attila, Hegyi Zoltán, Körmendy Zsuzsanna). Sokára jutott el az ingerküszöbig, de úgy tűnik, egyre többen úgy látják, ez nem sajtószabadság, nem is az önmegvalósítás, még csak nem is a vélemények szabad áramlása. Ami az interneten folyik egyes fórumokon, infernális trágyadomb, ahol boldogan turkálnak a névtelen disznók, de a Facebookon sem tartóztatja meg magát a nagyérdemű. Adj neki, hadd szóljon! Sokféle a magyarázata annak, hogy miért esnek egymásnak az emberek véleménycsere címén. De nem is jó a meghatározás. Nem egymásnak esnek, hanem kibelezik egymást. A stílus minősíthetetlen, és egyre többen hagyják ott a fórumokat, mert előbb-utóbb piszkosnak érzik magukat és nem bírják a mocsokban tapicskolást. Az egyik lehetséges oka ennek a viharos indulatosságnak az évtizedekig elfojtott másféle hang. A társadalom, hogy megkímélje magát a vegzálástól, magában tartotta a véleményét, és engedelmesen fújta a szocializmus felsőbbrendűségét hirdető jelszavakat: az internacionalizmust, a Szovjetunió nagyszerűségét, az egyenlőséget, a Párt tévedhetetlenségét, a marxizmus mindenhatóságát, a magántulajdon bűnös voltát és a többi életidegen mantrát, ami úgy dőlt össze a rendszerváltáskor, mint a kártyavár.
Az emberek minden előzmény nélkül belepottyantak egy többpárti demokráciába, és megkapták hozzá a számítógép csodavilágát ajándékba. A többpártrendszer, amit felfokozott várakozás előzött meg, hamar kiábrándulást hozott. A legelső szabadon választott parlament képviselőinek viselkedése egyáltalán nem nyerte el az emberek tetszését. Értetlenül fogadták a hangoskodást, a képviselők érdes hozzászólásait. Miután évtizedekig minden a pártközpontban dőlt el, jellemzően akkor volt súlya egy külföldi politikus látogatásának, ha a díszbáb miniszterelnök mellett fogadta őt Kádár János pártfőtitkár is. A parlament egy népviseletbe és bólogató Jánosokba öltöztetett kulissza volt. A rendszerváltás utáni első képviselő garnitúra, tisztelet a kivételnek, nem nagyon rendelkezett azzal a politikai kultúrával, ami rokonszenvesebbé tette volna az új elitet. A képviselők nem tanultak meg vitatkozni, nyomokban sem ismerték az érvelési technikákat, a mások meghallgatását, és ebben komoly szerep jutott az SZDSZ-nek. Az úgynevezett demokratikus ellenzék a parlamentbe jutva úgy képzelte, nekik kell kitanítani a sok mucsai, lábszagú, botcsinálta MDF-est vagy kisgazdát. Az ősbűnt a szabad demokraták azzal a stílussal követték el, amelyről ma sem képesek követőik leszokni. Ők vetették el a gyűlölet és megvetés magvait, ők pocskondiáztak le először mindent, ami magyar és nemzeti, szabályos blokád alatt tartva az Antall- kormányt, belefojtva az ellenkező véleményt hangoztatókba a szót. Az antiszemita, nacionalista, csurkista, rasszista, kirekesztő, horthysta, fasiszta, náci, gyűlölködő, zsidózó, buzizó jelzőt legelőször ők sütötték rá a magyar választókra, megmérgezve ezzel ötven évre előre mindenfajta épeszű kommunikációt. A parlamentben divatba jött a k… anyázás, a b…megelés, a hülyézés, bunkózás és a káromkodás.
Rövidesen két táborra szakadt a politikai elit. Az egyik rasszistázott és micisapkás koronázott, a másik liberális férgezett és hazaárulózott. A pártszimpátia beette magát a hétköznapokba. A „rohadt” MDF-es válasza a „Vesszen Pető, vesszen Horn” volt. És ez még csak a bevezető volt, a kezdetek ügyetlen bájával. A szocialisták a Horn-kormány alatt némileg visszafogták magukat, bár Horn Gyula sem tartóztatta meg magát a Fidesz k… anyázásától, de nem használt minden sarkon trágárságokat. Medgyessy Péter, az úriember belengetett a neki nem tetsző tömegnek, és az őt követő Gyurcsány Ferenc megnyitotta azt a fajta vonulatot a parlamentben, amit nyugodtan nevezhetünk a piszkos beszédek korszakának. Ebben élenjáró a Magyar Szocialista Párt. Nem mindig a trágárkodás az aktuális fegyverük. Egész arzenáljuk van különböző módszerekből. Többek közt feltalálták az uszítva hazudozás receptjét. Belegázolni, letaposni, megfélemlíteni, gyűlöletet kelteni, viszályt szítani és ellenséget gyártani, majd mindezt a másik pártra fogni. Aktuális szóvivőiken kívül Gyurcsány Ferencnek és Szanyi Tibornak sokat köszönhet a magyar választó a tekintetben, hogy ne fogja vissza magát, és nyugodtan köpje rá a legmocskosabb trágárságot politikai ellenfelére, ha már lecsukatni nem lehet őket. A szocialisták annyira hisznek örökös hatalmi pozíciójukban, hogy nincs vitakultúrájuk. Feloldhatatlan ellentéte ez annak az éjjel-nappal szajkózott demokratikus viselkedésnek, amire egyébként annyira áhítoznak. Gyurcsány az őszödi beszéddel írta ki magát minden komolyan vehető politikai formációból, Szanyi meg a hétköznapi bunkóság nagy bajnoka. Ez az angyalföldi, magát tüzes prolinak maszkírozó politikusféle nem ismer verbális korlátokat. Sajnos itt nem idézhetők a különböző helyeken és időkben eleresztett mondatai, de akik hallgatják vagy olvassák, még azok is elképednek Szanyi mosdatlan szájú hőbörgésein. Mondásai terjednek, mint a ragály, jól körülhatárolható az a szellemiekben retardált réteg, amely kitörő örömmel utánozza Szanyi „kapitányt”.
A politikusokat nem sokra tartja a közvélemény, de túlságosan szem előtt vannak, és viselkedésük, modoruk, beszédmódjuk, stílusuk nagyon is hat az átlagemberre. A közönségességre meg, mint tudjuk, nagy a kereslet. Ha a politikus anyázik és f… helynek tartja a Zöld Pardont, ha a szülés helyett az ellésre gondol, ha a „kapja be” köznapi szófordulattá válik, ha a k… anyázás kötőszó, ha a tévében nyilatkozó képviselők becsületsértő hazugságokkal etetik a nézőt, akkor ki ne kapna ettől inspirációt? És a trágárkodás, lealázás, mocskolódás lecsorog, azaz, ha „fenn” szabad, akkor „lenn” is elszabadulhatnak az indulatok. Az internettől a hatos villamosig vagy az aktuális tüntetések durvulásáig elég hosszú a lista. Elég belehallgatni az iskolások traccspartijába: a hülye, barom, állat, a b…meg megszokott fordulat. Ez a mosdatlan beszédmód csak látszólag ártalmatlan. Valójában egymás semmibevételének közbülső állomása, az agyonszajkózott emberi méltóság súlyos sérelme. A kör a tettlegességgel zárul, ahol a lényeget tekintve mindegy, hogy a miniszter fejeli le a kellemetlen tévériportert, vagy a kisebbségiek késelik meg a közülük kimagasodó kézilabdázót. A csúcs az internet, ahol a virtuális agresszió üli a torát. Az interneten divatba jött az úgynevezett blog, az internetes naplóírás. Boldog-boldogtalan blogol, sokszor nem is azért, hogy a személyes élményeinek hangot adjon, hanem az olthatatlan gyűlölet, az ellenségnek vélt személy verbális lejáratására vezérli a netezőt. Gyurcsány Ferenc blogja, amelyet az Orbán Viktor elleni izzó gyűlölet táplál, bekerült a hírforrások körébe, napi mocsokadagjával támogatva a baráti sajtót. És ez csak a névvel vállalt vélemény. A névtelenség az igazi. Minden lefojtott gyűlölet, gondosan titkolt torz lelkület, frusztrált létezés szabad folyást kap az interneten. Külön elemzés tárgyát képezi, honnan terem elő ez a sok elborult agyú téveszmés netező, akiknek a szókincse lehetne változatos és színes, ehelyett leszűkül néhány ocsmányságra. Persze a példáért nem kell messzire menni, elég hozzá néhány politikus szereplése. A mondás, hogy a stílus maga az ember, esetükben akaratuk ellenére is érvényesül.