Rendet közösségi jelképeink körül!

Ezerkilencszáznegyvenkilenctől csaknem két évtizedig szünetelt a kommunális heraldika hazánkban: a hatalom csak az 1949. évi alkotmányban kötelezővé tett (a Szovjetunió korabeli tagköztársaságaiéra emlékeztető) rákosista államcímer használatát engedélyezte. Az 1960-as években ez a szigor enyhült: 1970-ben a Minisztertanács Tanácstervek Osztálya, majd 1974-ben a Minisztertanács határozata nyomán a városok településük múltjára és korabeli (szocialista) jellegzetességeire egyaránt utaló helyi címert alkothattak, használhattak.
A korabeli jogi szabályozás a címertervhez a Képző- és Iparművészeti Lektorátus hozzájárulását követelte meg. Itt azonban – főleg a korai időszakban – leginkább olyan személyek foglaltak helyet, akiknek fogalmuk sem volt a címertan tudományának létezéséről. Városcímereink megteltek vörös csillagokkal, gyárkéményekkel, fogaskerekekkel, stilizált könyvekkel. E sorok írója már az Élet és Irodalom 1975. február 1-jei számában szót emelt az akkoriban alkotott rossz városcímerek több hibája ellen. (Most, hogy három és fél évtizeddel később megjelent tanulmánykötetének
is ugyanezt a címet adta, elmerenghet azon, javultak-e azóta valamicskét a kommunális címerek…)
A Képző- és Iparművészeti Lektorátus címerzsűrijében hiába ült ott egy heraldikus (egymást váltva Érszegi Géza, Nyulásziné Straub Éva, majd – leghosszabb ideig – e sorok írója): a lektorátus vezetése és a négy-öt heraldikában járatlan grafikus semmibe vette a szakemberi „okoskodást”.
A helyzet némileg javult, amikor 1983-ban megjelent a Kis magyar címertan. Valamennyi grafikus zsűritag kapott egy-egy tiszteletpéldányt, s most már legalább a heraldikai alapelveket (szín mellé szín, fém mellé fém nem használható, a térbeli ábrázolás nem megengedett…) be lehetett tartani. A zsűri elnökének személye is örvendetesen változott. Az 1980-as évektől már az újjászervezett Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság is (kívülről) támogathatta a zsűri heraldikus tagját.
A viták most már (inkább a címereket megrendelők és a zsűri közt) a konkrét címerszimbolikai kérdésekről folytak. Kunszentmárton 1985-ben elkészült címerterve a névadó szent legendájának azt a momentumát ábrázolta, amikor az éppen megfelezi köpenyét egy koldussal. A felsőbb pártszervek azonban vétót emeltek, s új címert terveztettek a grafikussal. A klerikálisnak talált szentet el kellett hagyni, csak kardjának egy darabja maradt, de föléje, a pajzs díszhelyére még egy lebegő ötágú vörös csillagot is helyeztek. Így aztán már végképp nem emlékeztetett a városnak nevet adó Szent Mártonra.
Kecskemét olcsóbban „megúszta”. Névcímere annyira magától értetődő volt, hogy még az ötágú vörös csillagot sem kellett a kecske mellé a pajzsra helyezni. Az utolsó pillanatban azonban a helyi hatalmasságok felfigyeltek a hármas halomra, amelyen a kecske állt. Ez a Kádár-korbeli hatalmi elit szemében „a kapitalizmus és a fasizmus restaurációjának” a „rémképét” felidéző történelmi magyar címer hármas halmára emlékeztetett, s „irredentizmusra” vallott. Ezért hiába bizonyította a Magyar Országos Levéltárnak a kérdésben készített szakvéleménye, hogy hármas halom nem egy osztrák, olasz város címerében is szerepel, a kecske alatti pajzstalpat sürgősen ötös halomra alakították át.
1990 után nemcsak a vulgármarxista, primitív szimbólumok lettek elhagyhatók a városi címerekből, hanem – sok tekintetben – az önkényuralomhoz kötődő Képző- és Iparművészeti Lektorátus ellenőrző szerepe is megszűnt. Most már semmilyen szervnek nem kellett felügyelnie a helyi címereket, elegendő lett, ha egy kisvárosi rajztanár egy papírlapra felvázolt valamilyen címertervet, amire aztán a helyi önkormányzati képviselők rábólintottak. Ismét címertani szörnyszülöttek kezdtek szerepelni. A Budapest szomszédságában fekvő kisváros, megszegve a legelemibb színhasználati elvet, például kék mezőbe helyezte vörös sárkányát.
A biztosítékot a közelmúltban végképp „kivágta” nemzeti színeinknek az alkotmányba az utolsó pillanatban minden szakmai ellenőrzés nélkül bekerült magyarázata. Amikor 1921-ben a szerb–horvát–szlovén hadsereg által előzőleg megszállt Pécsre és Baranyába bevonult a magyar nemzeti hadsereg, Nyári Pál református lelkész megáldotta zászlajukat. Az ekkor elmondott beszéd szerint rajta „a piros szín szabadságszeretetet ad, fehér része a honfiúi erényt jelzi, zöld színe legyen próféciája a magyar lélek reménysége valóra váltásának”. Ez a hazafias felbuzdulásból elhangzott beszéd lenne nemzeti színeink magyarázata?
R. Kiss István már 1903-ban írt tanulmányában forrásokat közöl az egyes színek XVII. századi szimbolikájáról. Hat évtizeddel ezelőtt Kumorovitz L. Bernát a magyar zászló és nemzeti színeink múltjáról írta akadémiai doktori értekezését, de e kérdésekről tanulmányokat is publikált. Kimutatta, hogy nemzeti színeink a magyar címer vörös-ezüst sávozatára és a hármas halom zöldjére vezethetők vissza… De szakmai körök véleményének a kikérése nélkül került sor fővárosunk zászlajának a megváltoztatására is. A vörös-arany-kék színek – jóllehet, elhelyezésük rendje eltérő, egybeesnek egy szomszéd ország zászlószíneivel. 1930-ban emiatt került sor Budapest zászlószíneinek vörös-arany(sárga)-zöldre változtatására. Két évtizeddel ezelőtt (akkor még megkérdezték a szakértőket is…) e sorok írója az 1930-as évek gyakorlatához való visszatérést tartotta volna szerencsésebbnek (a rákosista megszüntetés előtt ezek voltak a fővárosi zászló, lobogó színei, így egyfajta folytonosság állt volna fenn) azonban a fővárosi közgyűlés az 1873-as vörös-sárga-kék színkombinációhoz tért vissza. Miután az elmúlt két évtizedben ezek voltak Budapest zászlószínei, most már ezeket lett volna célszerű megőrizni. Most azonban váratlanul, szakmai vélemény kikérése nélkül a fehér alapon piros-fehér-zöld háromszögekkel szegélyezett fehér zászló mellett döntött a főváros. Ez ráadásul – szakszerűtlenül leírva – olyan zászlóra engedett következtetni, amelynek háromszögei látszólag „foghíjasak”, a vörös és a fehér háromszögek mellett minden harmadik helyen kivehetetlen lenne a fehér mezőben megjelenített fehér háromszög. A színes ábra megtekintése után ez a veszély nem áll fenn (a fehér háromszögek nem érintkeznek a zászló szélével). Mindez azonban nem javít azon a szomorú tényen, hogy fővárosunk zászlaja, lobogója így is sokkal jobban emlékeztet egy katonai egység hadijelvényére, mint egy városi zászlóra.
Hogyan lehetne orvosolni siralmas helyzetünket? Némi gyógyírt jelenthet szabályellenes címereink feletti bánatunkra, hogy Európa számos országa küzd hasonló problémákkal. A Besanconban tartott 2000. évi genealógiai és heraldikai világkongresszus nem véletlenül foglalkozott kiemelten a kérdéssel. A párizsi nemzeti levéltár mellett országos címerbizottság áll az érdeklődők rendelkezésére, de az új címert választó helységek nagy része meg sem keresi, vagy ha meg is keresi, nem veszi figyelembe szakmai véleményét. Nyugodtan teheti, mert ott is a helyi (városi) tanács dönt az egyes települések címerhasználatáról – sok is a rossz címer Franciaországban.
Jobb a helyzet Szlovákiában, ahol magánszemélyek és testületek egyaránt kérhetik – szabályos – címerük felvételét egy hivatalos heraldikai regiszterbe. Így tehát érvényesül egyfajta kontroll. Lettország féltve őrzi nemzeti múltját, és abban történelmi címereit. Minden újra felveendő régi, vagy újonnan alkotott címert be kell mutatni az 1988 óta működő Lett Heraldikai Bizottságnak és csak e grémium engedélyével szabad használni a címert.
Hogyan tovább nálunk, Magyarországon? A Népszabadság folyó év június 18-i számában Bárkay Tamás Osztrák lobogó büszke turullal cím alatt Pandula Attilától, Rácz Györgytől és Kurecskó Mihálytól szerzett információkra támaszkodva lesújtó véleményt mond a Képző- és Iparművészeti Lektorátus 1989 előtti címerzsűrijéről, mivel „csak ajánlásokat adhatott, ráadásul tagjai között egyetlen árva címertani szakértő sem volt” … Természetesen elvitathatatlan joga Bárkay Tamásnak és informátorainak eldönteni, címertani szakértőnek tekintik-e a lektorátus zsűrijében szereplő, jelen cikkünk elején megnevezett személyeket. Bárkay ugyanazon cikkében – többek közt – a modern magyar címerek típushibájának tekinti a rossz folyóábrázolást: „a vizet mindenkor hullámosra kell rajzolni, sohasem lehet egyenes vonal, sáv”. E megállapításban (talán még mindig „a múltat végképp eltörölni” szemlélet jegyében?) durva támadás rejlik államcímerünk vörös-ezüst sávozatú pajzsfele ellen.
II. Ulászló király Kassa város 1502. évi címerét bővítő oklevelében az országcímer négy ezüstsávját a négy legnevezetesebb folyóval, a Dunával, a Tiszával, a Drávával és a Szávával értelmezi. A Magyarország szokásjogát összeállító Werbőczy István is ismerte ezt a magyarázatot: beleírta híres Hármaskönyvébe is, s az elmúlt fél évezred alatt mélyen bevésődött a köztudatba. Ezek után remélhetjük-e, hogy a Népszabadságban közölt cikk kedvéért nem fogják az illetékesek államcímerünk nyolc évszázadra visszatekintő vörös-ezüst (fehér) sávozatának sávjait „hullámosítani”?
Ettől függetlenül az 1989 előtti címerzsűri akkori formájában – öt-hat grafikussal és egy heraldikussal – valóban nem támasztható fel. Egy címerzsűri azonban öt-hat hozzáértő címertani szakértővel és egy-két grafikussal (akár a lett példa nyomán) igenis elképzelhető. Ugyancsak elképzelhető egy címertani (heraldikai) bizottság felállítása is. Ilyen már működött az ezredfordulón Kóczy T. László professzor vezetésével. Az idő megkövetelte változásokkal (néhány tagcserével) most ismét működhetne. Akármi legyen a címereket felügyelő, sürgősen felállítandó szervezet neve, a már használt címerek és zászlók, lobogók felülvizsgálatához, új jelképek használatbavételéhez legyen kötelező e szerv hozzájárulását kérni! Enélkül pedig ne lehessen a városi, falusi, intézmény címereket, zászlókat használni! Teremtsünk végre rendet közösségi jelképeink körül!

A szerző a Nemzetközi Heraldikai Akadémia tagja