Rockegzisztencializmus

Roger Waters első, 2002-es budapesti koncertje előtt öles plakátok hirdették a városban, hogy a Kisstadionban a Pink Floyd alkotó géniuszának előadása következik. A második, 2007-es Dark side of the Moon koncert előtt már lényegesen kevesebb falragaszról köszönt vissza Waters neve és mellette a világhírű prizmás lemezborító. A 2011. június 22-i The Wallt szinte már nem is reklámozták a városban. Ha látni akarta valaki az Edvard Munch Sikoly című képére hajazó, a korábbiaknál lényegesen kisebb méretű koncertplakátot, kifejezetten vadászni kellett rá. Ennek ellenére persze valamennyi Waters-előadás telt házas volt, és a közönség minden esetben az egész közép-európai térségből verbuválódott.
Érthető a reklám mértékének csökkenése, hiszen bár a Pink Floydnak a hetvenes-nyolcvanas években hatalmas rajongótábora alakult ki Kelet-Európában (is), ezt a nemzedéket az ezredfordulóra már emlékeztetni kellett a pszichedelikus rock alapítóinak a nevére, sőt magára a populárisnak tartott és a „magas”-kultúra határán ügyesen egyensúlyozó együttesnek a legendás történetére is.
A szülővé, nagyszülővé váló hajdani rajongók életében az utóbbi harminc évben túlságosan sok nehézség szorította háttérbe a Pink Floyd-albumokat, Kelet-Európában még egy alapos felfordulást okozó rendszerváltás is megnehezítette a hétköznapi életet. De talán éppen a térségben élők sajátos helyzete, nem nagyon csökkenő kiszolgáltatottsága, szegénysége és reményvesztettsége eredményezte a Pink Floyd iránt megnyilvánuló, különösen erősnek tűnő fogékonyságot és rokonszenvet. A The Wall olyan, Roger Waters életében gyökerező, sokféle múltbeli frusztráció és jövőtől való félelem következménye, hogy a szorongásokkal teli térségben igazán hazatalált a Pink Floyd harminc évvel ezelőtti lemezének aktualizált és a legmodernebb látványtechnikával megerősített koncertváltozata.
A huszadik század utolsó évtizedeiben a nagy társadalmi és politikai változásokkal együtt – részben megelőzve, részben követve őket – alapvetően új gondolati divatok és maradandó irányok jelentek meg a színen. Úgy látszott, a múlt század nagy izmusai örökre eltűnnek, mert részben sokkal alaposabb, részben sokkal átfogóbb gondolatokra és gondolati struktúrákra van szükség. Így mosta el a huszadik században oly divatos egzisztencializmust a posztmodern ezernyi kis patakból összeálló áramlata, nem is ok nélkül.
A The Wall azonban még a múlt század világának a terméke, az egzisztencializmus utolsó nagy megnyilvánulása. Lehetséges, hogy bizonyos szempontból már születésekor sem volt „korszerű”, de azt nehéz lenne vitatni, hogy ez a műfaj kevés hozzá foghatóan maradandó alkotást hozott létre. Ez persze be is zárta, le is határolta az albumot: követhetetlen úttörővé vált, maga a Pink Floyd is széthullott.
Nagy szerencse, hogy Waters nem akarta a kétezres évek elejének divatjaira átformálni, átszabni az 1979-es lemezt, apró változások-beiktatások történtek a koncerten. Csak a technika fejlődött, a hangzás lett még tisztább és tökéletesebb, a film látványaira is épülő képvilág animáltabb és ha lehet, érthetőbb. De mindez nem jelenti azt, hogy Waters elszakadt volna korától: sokan éppen azt hányják szemére, hogy az izraeli fal bírálatával, a palesztin gyerekek támogatásával vagy éppen az afganisztáni áldozatokra való figyelmeztetéssel túlságosan a napi politika színtereire tévedt. Volt is szórványos fütty a budapesti koncerten, amikor számtalan szimbólum mellett Dávid-csillagok jelentek meg bombák gyanánt a repülőgépből. Az ezzel kapcsolatos, meglehetősen felszínes vita és médiakampány hozzánk is elért.
Ha igény mutatkozna e bírálat fenntartására, akkor a meg-megújuló kritikáknak reklám-médiafelületre lenne szükségük. Roger Waters azonban 2002-es, 2007-es és 2011-es budapesti koncertjével biztosan megadta az öregedő rocknemzedékeknek az emlékeztető oltást, s ha még egyszer ellátogatna hozzánk az idén ősszel 68 éves gitáros, a szervezők talán még azt a kevés reklámköltséget is megtakaríthatnák, amelyet a The Wall szerdai bemutatójára fordítottak.