Sajtónyelvi legendárium

A Monte Cassinó-i kolostorban 529 körül bevezetett szerzetesrendi szabályok, amelyeket Szent Benedeknek tulajdonítanak, egyebek mellett előírták a testvéreknek, hogy a nap mely óráit kell olvasással tölteniök. A barátok hazánkban is olvasták a hasznos könyveket. A latin „legere” (összegyűjt, felolvas) igéből származik a „legenda” szó, amely az egyházi latin nyelvhasználatban voltaképpen „olvasni való dolgokat” jelent nem csupán a magyarban, hanem számos európai nyelvben is. A főként Krisztusnak, Szűz Máriának és a szentek életének prózai vagy verses elbeszélése idővel egyházi irodalmi műfajjá vált. Magyar vonatkozásnál maradva elegendő talán a Szent István-, a Szent Imre- és a Gellért-legendát említeni.
A szó első hazai feljegyzése a Jókai-kódexből ismeretes a XIV–XV. századból: „nyomván vas szegeket és sebeknek jegyit oldaláról szent Ferencnek, mint legendája mondja”. És ez az adat már mutatja, hogy az előzőkben leírt jelentés mellett kialakult a „valakinek a legendája” szerkezetű kifejezés a megfelelő jelentéssel. Rendszerint a csodásnak tartott, jelentős eseményeket mesélték el a szentek életéből, innen a „legenda szól valakiről, valamiről” kifejezés. Mindenféle hihetetlen, kitalált dolog, mese (beszéd) is lehet „legenda”. Karinthy Frigyes írta magáról: „Legendák keringtek, hogy miért iszom folyton, s miért süllyedek egyre jobban.” Szent Péterről, az Úrról és egy parázna papról szól Petőfi Sándor tréfás verse, a Legenda, amely címével jelzi az előadott história túlzó végkövetkeztetését.
Mai nyelvhasználatunkban az eddigiektől elütő szerepkörben is megtalálható a szó. Azokat, akik valamilyen tevékenységben nevezetesek lettek, eleinte elsősorban a sajtónyelvben, azon belül is a sportnyelvben lehetett legendának nevezni: „Miló Viktória szeme súlyosan megsérült, de nem ezért kapott ki az ötvenedik nyertes mérkőzését megvívó német legendától, Regina Halmichtól.” Még két példa: „Negyvenkét éves, és máris legenda” (egy amerikai labdarúgóedző); „Vereséggel búcsúzott a 36 éves legenda” (Agassi).
Művészeket emleget immár a sajtó efféle megnevezésekkel: „Jordi Savall, a legenda”. Egyetemi hallgatómtól hallottam: „Gombocz Zoltán, a nyelvészlegenda Sopronban született.” Már a történelmi időkre visszavetítve is említenek így alkotókat. Egy német Mozart-életrajz magyar fordításában olvasható: „Március végén feltehetően felkeresték Bologna melletti birtokán a kor kasztrált énekeslegendáját, Farinellit.”
Legendák többnyire a hírességek holta után szoktak születni, így azután több beszélő és író úgy érzi, ki kell emelnie, hogy a nevezetesség élő, kortárs személyiség: „A legendás orosz balett élő legendáját, az örökifjú Maja Pliszeckaját ünnepli a napokban a balettvilág”; „Lékó Péter nyolcjátszmás gyorsmecscsen 4,5:3,5-re verte az élő legendát, Anatolij Karpovot.” Ugyancsak egyetemi hallgatótól hallottam, hogy „a már nem élő legenda Szent Ferenc történetei vannak a Jókai-kódexben”. Ez persze a szokásos vizsgabakik szép példája, ám arról is tanúskodik, hogy a fiatalabb nemzedékben már rögződött az „élő legenda” kifejezés.
A legendárium a vallásos legendák gyűjteménye, a fenti gyűjtemény sajtónyelvi, illetve más nyelvhasználati helyekről való, s azt szemlélteti, hogy mai nyelvhasználatunkban meglehetősen elterjedtek a legkülönfélébb foglalkozásneveknek a „legenda” szóval alkotott összetételei.