Tisztelt Szerkesztőség!

Dr. Serei Rudolf (Budapest): Engedjék meg, hogy a rendőrök nyugdíjával kapcsolatban utaljak egy nyugdíjas ismerősömmel húsz évvel ezelőtt folytatott beszélgetésünkre. Nevezettnek, aki nyugállományba vonulása előtt az egyik budapesti nagykövetség bejárata előtt teljesített rendőri szolgálatot, közlése szerint a nyugdíja akkor háromezer forinttal több volt az én nyugdíjamnál. Ő korkedvezménynyel, 20-25 évi szolgálat után ment nyugdíjba, legfeljebb középiskolai végzettséggel rendelkezett. Én pedig harmincnyolc évi szolgálat után, egyetemi végzettséggel, két idegen nyelvi pótlékkal, minisztériumi csoportvezetőként az akkori Közlekedési Minisztériumból. Enynyivel többet érne egy rendőri munka, még akkor is, ha az illető 20-25 éven át egy közhivatal bejárata előtt őrködik, vagy netán íróasztal mellett végzi munkáját, miként én is egykor 1980-ig, amikor éppen nem voltam külföldi szolgálati úton? Valami itt nincs rendben…

Stipsicz Ildikó (Budapest): A június 16-án tartott rendvédelmis bohóckodás valóban felháborító volt. Kik ezek az emberek? Emlékszem, milyen magasztos ünnep volt az a nap 1989-ben. Minden tragikuma mellett milyen felemelő és reménnyel teli. A botrányosan viselkedő és kinéző, „nyugdíjra érett” fiatal embereknek is kell hogy emléke legyen róla. Sokat ártottak az általuk képviselteknek – de kiket is képviseltek?

Zimányi Lászlóné (Encs): Apám áldott emlékénél időzve fogtam tollat, aki mozdonyvezető volt, az 50-es években közlekedési munkás, mert jobban hangzott, mint főmozdonyvezető… 1932-ben vizsgázott gőzmozdony és Kandó vezetésére, hogy azt is vezethesse, ha forgalomba állítják. A II. világháborúban, 1944-ben megúszta a behívást, a vasút hadiüzem volt. Szállította a fegyvernekvalót a Kárpátaljára, mígnem egy légitámadás – Csap előtt – elpusztította a vonatát mozdonyostul. Csak az őszi napsütés mentette meg, amelyben megcsillantak a bombázók. A légitámadást a közeli kukoricásban fekve élte át a fűtőjével. A légnyomástól sebesülten, gyalogosan tértek haza családjukhoz. Életben maradt. Az úgynevezett irányvonatokat vitte a háború után Ózdra egészen 55 éves koráig a háború után. Melegüzemi dolgozóként öt év korkedvezményre volt jogosult. Váltó műszakban hosszú szolgálatok – ez volt az élete. Ez jutott eszembe a korkedvezményért ágálókat látva a tévé híradójában. Apám nyugdíj után sem tétlenkedett. Kellett a pénz, mert mi, gyerekek még iskolába jártunk. Aki emlékszik a mögöttünk hagyott XX. század második felére, tudhatja, hogy volt akkoriban háború, jegyrendszer, forradalom, s utána a legvidámabb barakk – s benne az emberek élete. Kérdezem, mi lett volna, ha apámék síppal-dobbal az utcára mennek, netán bohócruhában, szerzett jogokért? Könnyen átnevelőtáborban találták volna magukat! Sztrájk nem lehetett, csak munka, s némi elismerés a kiváltságosoknak. Áldott az én apám s a hozzá hasonló apák emléke.

Kis Attila (Budapest): A Magyar Nemzetben számos írás, sőt utóbb egy németországi olvasói levél is foglalkozott Görögország kétségbe- ejtő pénzügyi helyzetével. Az államadósságuk kezelhetetlen, a költségvetési hiányuk szintén jelentős. A kormány mozgástere nulla, szuverenitását elvesztette, az IMF kénye-kedvére diktál. Azok lényege: mindent eladni. És ettől majd eltűnik az államadósság? Nem fog, a görög nemzeti vagyon viszont igen. És utána? Jöhetnek az utcai harcok? Kinek az érdeke ez? Az unió keménykedése csak olaj a tűzre.