Tokok és okozatok

Néhány évvel ezelőtti székelyföldi horgásztúránk keserű tanulsága jut eszembe Sylvester Lajos legújabb könyvét olvasva. Az erdélyi felmenőktől hallott nagy pisztrángásztörténetektől feltüzelve indultunk útnak, de az egyik városka horgászboltjában hamar letörték lelkesedésünket. A fiatalembertől környékbeli jó horgászhelyek után érdeklődtünk, de csak annyit mondott: nincs itt már szinte semmi. A rapsicok árammal fogják a halat, alig hagynak valamit. „Jó, jó – folytatta –, én is levittem már párszor az aggregátort a vízhez, meg nyilván ti is, na de amit ezek csinálnak, az már túlzás!” Nem volt több kérdésünk. És fogásunk sem.
Sylvester Lajos régi nagy horgásztörténeteit gyűjtötte össze Halak, vizek, sziklaszirtek című kötetében, amelynek szinte minden oldalán visszaköszön érthető aggodalma a páratlan természeti kincsek pusztulása, illetve felháborodása a Ceausescu-rezsim megbocsáthatatlan rombolása miatt. Az íróként, újságíróként, egykor sepsiszentgyörgyi színházi vezetőként ismert szerző a Duna-deltából, a csodás tokhalak világából indít, könyve vonalvezetésében éppúgy, mint saját horgászkarrierjében. Mint megtudjuk, horgász barátai három évtizede lényegében terápiás kezelésre vitték magukkal a vízhez, azt mondták neki: „Nem fogsz a bolondokházában kikötni, velünk jössz!” Először mindenes lett a sátrak körül, aztán nagy pecás. Jó élményekből, nagy fogásokból bőven kijutott neki az évtizedek során, még ha végig kellett is néznie, amint a „Kárpátok géniusza”, ahogyan rendre nevezi az egykori diktátort, tönkreteszi a delta nádvilágát, a térség mezőgazdaságát, végül a halállományát. Sylvester is ír az orvhalászok áramos rablásairól, s arról, hogy máskor meg az ősi halásztechnológiát használva fénnyel csalogatják, majd vasvillára tűzik zsákmányukat ezek a gazemberek.
A deltától az Al-Duna felé indulunk, majd elérkezünk a Székelyföldre, gyűjtünk főként jó s néha rossz tapasztalatot az újonnan létesült horgásztavakról meg az Oltról. De Sylvester megnyugtat: nincs minden veszve, (újra) léteznek horgászparadicsomok Erdélyben. Cáfolja, hogy a székely ember nem eszik halat, de az igaz, olvashatjuk, hogy régen csak zsírban sütötték, a halászlevet és az egyéb főzéses módszereket nem ismerték. Az utolsó fejezetben inkább elmélkedések olvashatók hegyekről, fákról, füvekről, anyaországi tapasztalatokról, amerikai medvelesről, merthogy a rengetegtől a csonka országon át Amerikáig vitt az út.
A Halak, vizek, sziklaszirtek kellemes könyv, de sajnos korántsem hibáktól mentes. A szerző és a kiadó nem titkolja, hogy a szövegrészek korábban lapokban, főként a Háromszékben jelentek meg, s a szerkesztetlenség miatt a történetek, események gyakran ismétlődnek. Néha akár egy-két oldal elolvasása után újra és újra elmagyarázza ugyanazt az író, s ez hamar fárasztóvá válik. A nyomdai minőség főként pénz kérdése, de a szöveg sokkal szebb illusztrációkat, nagyobb, élesebb, világosabb fotókat – és gondozást érdemelne. A könyv ezzel együtt ajánlható, nem csak a horgászat és Erdély szerelmeseinek. Sylvester Lajos történetének főhőse a természet. Egy valódi főhős pedig a megpróbáltatások ellenére mindig győzedelmeskedik, s ez fontos tanulság.
(Sylvester Lajos: Halak, vizek, sziklaszirtek. Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2011. Ára: 1980 forint)