Tömegével csábítják nyugatra az orvosainkat

Több helyen dolgozom orvosként. A fővárosban egy beteget vizsgáltam ki, daganatos betegségének diagnózisa és a gyógyító jellegű műtét között csaknem másfél hónap telt el. Az idő legnagyobb részét a szövettani és a CT-vizsgálatra várakozás tette ki. Persze minden betegség lefolyása más és más, de ez a várakozási idő átlagosnak mondható. A probléma az, hogy sok kollégám külföldre ment dolgozni, úgyhogy valószínűleg néhány év múlva hasonló esetben majd még többet kell várni. Sajnos hatványozottan növekszik a nyugati országba távozó orvosok száma. Személyes példát említve, gasztroenterológusi végzettségemből adódó szaktudásom és húszéves tapasztalatom Angliában tizenegyszeres fizetést érne, még talán nyelvi problémák sem lennének. Háziorvosi képzettségem is többszörös fizetést eredményezne. Elmenjek? Azért lett négy (immáron félig felnőtt) gyermekem, hogy a távolság miatt utódaimat fényképen nézegessem? Vagy a föld más részéről Skype-on értekezzem majdani unokáimmal, akiknek esetleg anyanyelvük sem az lesz, mint őseiké? Ameddig nem vagyok rákényszerítve, nem áll szándékomban feladni a családtagokkal való napi személyes kontaktust. Az orvosi migrációs tendenciákat figyelve, nem mindenki gondolkodhat ugyanígy. Természetesen mindenki saját sorsának a kovácsa, nem lehet a pályakezdő vagy friss szakvizsgás orvost elítélni azért, mert utcaseprői szintű fizetéséből nem tud és nem akar itthon egzisztenciát teremteni.
A jelenlegi kormányzat súlyos örökségként kapta a szétzilált egészségügyet, évtizedek mulasztásait kell pótolnia, a helyzetet nem lehet egyik napról a másikra megoldani. Az utóbbi nyolc év nemtörődöm egészségpolitikája nem segített. Az akkori liberális vezetés többek között a bérprobléma megoldásának a privatizációt gondolta. Emlékezzünk, Horváth Ágnes volt egészségügyi miniszter utolsó intézkedéseinek egyikeként 2008 tavaszán a sebtében létrehozott huszonkét egészségpénztár élére a nemzetközi pénzvilág embereit nevezte ki. Az lett volna a feladatuk, hogy a privatizáció erőltetésével huszonkét üzleti alapon működő egységre szedjék szét az egyébként nemzeti kockázatközösségként működő társadalombiztosítást. Természetesen a privatizált rendszer alapját az egyébként tízmillió állampolgárt eltartó körülbelül hárommillió adózó befizetett járulékai képezték volna. 2008 szeptemberében megérkezett a világválság is. A pénzügyi elképzelések szerint a nagyrészt külföldi befektetők tőzsdére vitték volna befizetett járulékainkat, ám ezek a tőzsdék még azon az őszön hatalmasat buktak. Magyarul a befizetett járulékaink és a honi egészségügyre fordítható források a társadalombiztosítás sikeres privatizációja esetén igencsak megcsappantak volna! Nemcsak a betegek ellátása ment volna csődbe, hanem bérre sem jutott volna, hogy annak emeléséről már ne is beszéljünk. Utólag viszszatekintve köszönet és hatalmas hála azoknak a szervezeteknek, állampolgároknak, amelyek, akik a meglehetősen felelőtlen terv megvalósulását megakadályozták.
Lehetett érezni, hogy sokszor üzleti alapú, néha irracionális döntések születnek (kórházi páncélszekrények), ezért a szakma egy emberként állt ellen. Emlékezhetünk, a szakmai kamarák hevesen tiltakoztak a vizitdíj vagy a kórházi napidíj bevezetésének szemlélete ellen, tényleg kitettek magukért akkortájt az egészségügy érdekében felszólaló érdekvédők. Maga az élethelyzethez igazított vizitdíj nem az ördögtől való, sok országban jól működik, de például az előző kormányok bűne az is, hogy a kérdést jelenleg lehetetlen racionálisan átgondolni, bármiféle hasonló intézkedés társadalmi támogatottsága a nullával egyenlő.
Mostanában hangzott el érvként az is, hogy az országot elhagyó orvos fizesse vissza taníttatásának költségeit. Ám a tapasztalatok szerint a Nyugaton dolgozó szakemberek igen jelentős része később visszatér. Emellett felmerül a kérdés, hogy mi van azzal a több ezer orvossal, aki elsősorban a határon túli magyarság köreiből érkezett a kilencvenes években. Nélkülük összedőlne a honi egészségügy. Ők sem fizették vissza taníttatásukat a román, az ukrán vagy a szerb államnak, de senki nem is kéri tőlük számon. Összesítve, számuk alapján valószínűleg még mindig igencsak pluszban vagyunk. Sajnos a magyar nemzetiségű egészségügyi szakemberek célországa sem mi vagyunk, megszűnt az utánpótlás. Például utaztam együtt olyan felvidéki, határ közeli kisvárosban élő magyar gyermekgyógyásszal, aki Londonban dolgozik, meg sem fordult a fejében, hogy Magyarországra jöjjön gyógyítani.
Ha minden így marad, akkor hatalmas baj lesz. Nem lesz szakember, aki minket vagy gyermekeinket gyógyítsa. Sorra megnyílnak a munkaerőpiacok, hatalmas számban csábítják és várják nyugatra az orvosokat. De már a szakdolgozók is megindultak, egyre több köztük a nyelvet beszélő fiatal. A legmagasabb szintekről halljuk a választ, hogy nincs pénz, nem tudnak fizetni. A baj ezzel az, hogy az ifjú orvosok, szakdolgozók nem tudják és nem fogják megvárni azt a néhány évet, míg a gazdaság jobbra fordul. Egyszerűen nincs idejük rá. Családot alapítanának, és egzisztenciát is kell teremteni, szempontjukból minden (egyben ifjúságukat is jelentő) év behozhatatlan veszteséget jelenthet.
Ezzel párhuzamosan rohamosan idősödik az orvostársadalom, például a fővárosban a háziorvosok átlagéletkora megközelíti a hatvan évet (!). Van olyan kerületi orvosi rendelő, ahol a nyolc háziorvos közül öt nyugdíjas korú, vagyis akár másnap abbahagyhatja a munkát. Ismerek olyan kollégát, aki csaknem nyolcvanéves, és még dolgozik.
Az utánpótlás ügyében az egészségügyi kormányzat részéről néhány kezdeti, jó irányba mutató intézkedés napvilágot látott, példának a szakképzés megkönnyítése említhető. Emellett sokat lehetne segíteni a munkaszervezéssel is. Az előző rendszerből megörökölt hierarchia és hatalmi viszonyrendszer igencsak megnehezíti a fiatal és tehetséges orvosok előremenetelét és érvényesülését. Teljesen érthető, hogy az ifjú kolléga a könynyebbik utat választja, és elmegy. Az utóbbi évtizedekhez képest az újdonság abban áll, hogy a nyelveket beszélő orvosoknak bőséges lehetőségük van a nyugati munkavállalásra. A bérrendezés ezen is segíthetne, hiszen ez a sokszor kontraszelekciót okozó, megcsontosodott szisztéma a hozzá tartozó magatartásmintákkal egyetemben (anyagi okoknál fogva, részint irányított módon) az ötvenes évek elején alakult ki.
A sokszor sugallt mintákkal szemben az orvosok többsége nem ért egyet a szakmák nagy részében meg sem jelenő hálapénzzel sem. Leginkább a fiatalok utasítják vissza a hálapénzrendszert, a bérrendezés ennek a visszaszorulásához is hozzájárulna. Aki fogadott már el ilyet, az érzi, milyen megalázó a helyzet. Egy mesterember az otthon körül elvégzett munkájáért a piaci viszonyoknak megfelelő bérben részesül, ezzel szemben egy fiatal, tizenvalahány évet végigtanult orvos fizetése összemérhető egy utcaseprőével. Ez nagyon nincsen rendjén.
Mint más országokban, a kulcs itthon sem annyira az egészségügy vezetésének kezében van, sokkal inkább a pénzügyi irányítás a legfőbb döntéshozó. Egyszerűen meg kell értenie az ország pénzügyi vezetésének is, hogy egy év várakozás elteltével az egészségügyi bérek rendezése nem tűr semmilyen halasztást. Az egészségügyi dolgozók is tudják, hogy világválság van, senkinek nem lenne jó a „görög úton” haladni. Meg kell találni a középutat, mielőtt kiürülnek az egészségügyi intézmények. Reálisnak tűnik a rezidensszövetség követelése. Ha nem is tizenegyszeres fizetésemelés, de a kezdő orvosok kétszázezer, a szakorvosok háromszázezer forintos fizetése reális követelés, és a felmérések szerint valóban megfékezné a riasztó méreteket öltő orvoselvándorlást. Ha a rendszer most összeomlik, komoly ellátási zavarok keletkeznek. Később sokkal több pénz kell a helyreállításához (szakemberképzés, szétzilált szakmai munkaközösségek újraszervezése, létrehozása). Ezért a bérrendezés vonatkozásában most kell beavatkozni, még olyan áron is, hogy emiatt kisebb arányban csökken az államadósság.
Különben nem lesz, aki gyermekeinket és szüleinket gyógyítsa.

A szerző orvos, a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének alelnöke