Űrsiklók a leszállópályán

Véget ér a napokban az űrkutatás történetének egyik fontos korszaka. A több mint harmincéves múltra visszatekintő űrsiklóprogram gépeinek többsége már visszatért végső küldetéséből. Utolsóként az Atlantis emelkedik majd levegőbe július 8-án, hogy csaknem két héttel később visszaérkezzen a Földre, és kiállítási tárgy váljék belőle a Kennedy Űrközpont egyik csarnokában. A hidegháború idején elkezdett program végeztével az Egyesült Államoknak évekig nem lesz olyan szállítóeszköze, amellyel eljuttathatná űrhajósait a nemzetközi űrállomásra, ezért az amerikaiak egy ideig az orosz Szojuz űrhajókat használják majd erre a célra. A tervek szerint a 2010-es évek közepén repülhet először az űrsiklók utódja, az Orion űrhajó, amely a remények szerint a Holdra, de távolabbi célpontokra, például a Marsra is eljuttathatja az asztronautákat.

Az űrkutatás forradalma. Az űrsiklók legfőbb feladata a különböző űreszközök Föld körüli pályára juttatása volt. Ezek tudományos jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Az 1989-ben indított Magellan és Galileo szondák a Vénuszról és a Jupiterről szolgáltattak értékes információkat, míg az 1990-ben felbocsátott Hubble-űrtávcső feltárta előttünk a világegyetem hihetetlen gazdagságát.
A repülőgépek rakterében 25 alkalommal jutott el a világűrbe a Spacelab, egy amerikai és európai együttműködéssel készült laboratórium is, amelyben a földi körülményektől eltérő környezetben, alacsony gravitáció mellett lehetett kísérleteket végezni.
Politikai színezetük is volt a misszióknak. A hidegháború vége után egyre gyakoribbá váltak az orosz–amerikai küldetések, az űrsiklók rendszeresen meglátogatták a Mir űrállomást, és előkészítették a nemzetközi űrállomás felépítését. Ez utóbbi munkában elévülhetetlen érdemeket szereztek az űrsiklók, a szükséges alkatrészek és az összeszerelést végző személyzet jelentős részét ezek szállították a helyszínre. Az űrállomás ellátásához és karbantartásához szükséges felszerelések feljuttatása szintén az űrsiklók feladatai közé tartozott. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a balesetek miatt a NASA évekig az orosz Szojuz űrhajók segítségére szorult.


Újrahasznosított űrjárművek. Az űrsiklók legfőbb újítása abban rejlett, hogy míg a korábbi űrrepülők gyakorlatilag teljesen megsemmisültek a küldetések során, ezek repülőgép módjára landoltak a légi támaszponton, és a karbantartási munkálatok elvégzése után újra bevethető állapotba kerültek.
Az űrsiklók három részből épülnek fel. Az Orbiter névre hallgató elemben foglalnak helyet az asztronauták, és ebben helyezkedik el a rakomány is. Ez a rész a küldetés végén visszaérkezik a Földre. Indításkor az űrsiklóhoz kapcsolnak egy hatalmas rakétára emlékeztető külső üzemanyagtartályt is, mert a gépben nem férne el a szükséges mennyiségű folyékony hidrogén és oxigén. Ez a modul 130 kilométer magasan leválik az űrsiklóról, és elég a Föld légkörében. A harmadik szerkezeti elem két gyorsítórakétából áll. Ezeknek az a feladatuk, hogy az első néhány percben kellő sebességet biztosítsanak az űrsiklónak bolygónk gravitációs erejének legyőzéséhez. A rakéták 45 kilométer magasan válnak le a gépről, és ejtőernyővel hullanak alá az óceánba, ahol a NASA hajói várják őket. Ezek szintén felhasználhatók újabb küldetésekhez.



Kritikák kereszttüzében. Az űrsikló kidolgozásának több mint negyven éve,1968-ban fogott neki a NASA, de a tervet csak 1972 elején hagyta jóvá Richard Nixon elnök. Az új típusú szállítóeszközre elsősorban azért volt szükség, mert az akkoriban alkalmazott módszerekkel túl sokba került az eszközök Föld körüli pályára juttatása. A költségek lefaragását a szakemberek azoktól az új technikai megoldásoktól remélték, amelyek lehetővé tették, hogy az űrsikló egyes elemeit többször is fel lehessen használni.
A program során hat űrsikló készült el, ezek közül azonban csak öt volt képes az űrrepülésre. Az 1976-ban átadott Enterprise csak a bolygónk légkörén belül végrehajtott tesztfeladatokra volt alkalmas. Először a Columbia állt Föld körüli pályára 1981 áprilisában. Ezt követően felgyorsult az űrsiklók építése: a Challengeren 1982-ben, a Discoveryn 1983-ban, az Atlantison pedig 1985-ben végezte el az utolsó simításokat az őket gyártó konzorcium. Az 1991-ben, utolsóként elkészült űrsikló az Endeavour volt, amelyet az 1986-ban elpusztult Challenger pótlására szánt a NASA. Habár a Columbia 2003-as tragédiája után ismét eggyel kevesebb gép állt a program rendelkezésére, a baleset után már nem fogtak új űrsikló építésébe.

Megoszlanak a vélemények a program sikeréről. A két szerencsétlenség, amelyben 14 asztronauta vesztette életét, nem vetett jó fényt az űrsiklókra. Emellett a balesetek több évre szüneteltették a küldetéseket, így a NASA-nak csak részben sikerült megvalósítania a feszített programot. Egyes vélemények szerint az űrsiklóprogram egyenesen visszavetette az űrkutatást azáltal, hogy elsősorban a Föld körüli küldetésekre koncentrált. Sőt az űrsiklók legélesebb kritikája talán magától a NASA-tól érkezett, amikor elhatározta, hogy a következő űrjármű-generáció nem az Atlantisra hasonlít, hanem a hatvanas-hetvenes években használt Apollo űrhajóra.
Ráadásul az űrsiklók építésének eredeti célja sem teljesült, a hasznos teher világűrbe juttatása ugyanis jóval drágább volt, mintha a küldetés során megsemmisülő űrhajókat használt volna az űrügynökség. Az utóbbi években ezen okok miatt egyre népesebb lett azoknak a tábora, akik a program azonnali felfüggesztését követelték. Becslések szerint lezárulásakor a program teljes költsége eléri a 175 milliárd dollárt.



Harminc év. Az első űrsikló elindulásának harmincadik évfordulóján, 2011. április 12-én Charlie Bolden, a NASA igazgatója bejelentette, hogy az Atlantis űrsikló küldetése végeztével a Kennedy Űrközpont állandó kiállításán kap helyet. A közönség soraiban a meghívottak mellett azok az alkalmazottak is jelen voltak, akikben minden bizonnyal keserédes érzéseket kelt a Space Shuttle (űrsikló)program eme jeles évfordulója. A több évtizedes kaland ugyanis hamarosan véget ér, a szakemberek jelentős részének pedig új állás után kell néznie. (Cs. L.)