Valami igazi

Újabb kalandra, ezúttal föld körüli vitorlásútra készül az a két fiatal, aki négy éve – első magyar párosként – átevezte az Atlanti-óceánt. Rakonczay Viktória és Rakonczay Gábor egyetemi hallgatók voltak, amikor világrekordot felállítva 51 nap alatt megtették az 5200 kilométeres távot. Azóta a házaspár itthon és külföldön is az akaraterő hatalmáról tart előadásokat. Vallják: a középszerűséget nem nekik találták ki.

A két magyar fiatal nevét 2007-ben ismerhette meg a világ. Ekkor Rakonczay Viktória és Rakonczay Gábor Londonban Guinness-rekordról szóló elismerést vehetett át, Washingtonban pedig a National Geographic Adventures az Év Kalandja elismeréssel tüntette ki a fiatalokat. Egy esztendővel azelőtt született meg bennük az elhatározás: az akkor huszonkét éves lány és huszonöt éves fiú eldöntötte, átevezi az Atlanti-óceánt.
Egyikük sem evezett előtte, az úthoz nem voltak meg sem a kapcsolataik, sem a pénzük. Ennek ellenére a formatervező és építészhallgató diák halasztott egy évet az egyetemen: megtervezték, majd pedig megépítették saját hajójukat, a Tűzhangyát.
Fél évre rá vízre bocsátották a járművet a spanyolországi Cádiz kikötőjében, és leeveztek a Kanári-szigetekre. Onnan indultak el, hogy kicsiny hajójukkal átszeljék az Atlanti-óceánt: ötvenegy nappal később partot értek a Kis-Antillák szigetcsoporthoz tartozó Antiguában. Így lettek ők az első magyarok, akik vegyes párosként teljesítették ezt a távot.
Rakonczay Viktória és Rakonczay Gábor négy évvel ezelőtti sikere alighanem felülírta elképzeléseinket arról, mire képes a puszta lelkesedés és akarat. Azóta eltelt csaknem egy fél évtized, s a két fiatal – akik még a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola diákjaiként ismerkedtek meg egy futóversenyen – összeházasodott.
Ötvenegy napos első kalandjukról nemrég jelent meg Tűzhangya című könyvük. Amint ebből az alkalomból leültek velem beszélgetni a minap a Városliget egyik padjára, arcvonásaik és megjelenésük inkább idézte az egyetemi évek gondtalan világát, mint a viharos óceánét. Talán csak Gábor arcán árulkodott néhány finom ránc arról, hogy joggal állítják: az Atlanti-óceán átszelésével szakadtak el végleg gyermekkoruktól, s váltak visszafordíthatatlanul felnőttekké.
Nemcsak a hajózás, hanem a felkészülés viszontagságai is emberpróbálóak voltak.
– Az első út előtt volt olyan szponzorjelöltünk, aki kifejezetten akkor fizetett volna, ha nem megyünk el – idézi fel Gábor a kezdeti nehézségeket. Ahogy felelevenednek az emlékek, némi harag is érezhetővé válik a mesélő hangjában. Kiderül, többen arra fogadtak volna, hogy nem élik túl az első három napot, egy rádióműsorban pedig odáig ragadtatta magát a műsorvezető, hogy a szünetben megkérdezte tőlük: ugye tisztában vannak vele, hogy meg fognak halni?
– Így működik a világ – sóhajt a férfi. – Ha valaki nagyot akar elérni, sokan le akarják húzni a földre – mondja Viktória.
Viktória szerint ezek az emberek saját kisebbségi érzésüket vetítették ki rájuk.
– De minket nem tudtak letörni – mondja. Kételyeiket daccá gyúrták magukban, s erőt nyertek belőle. – Utólag sokan kértek elnézést korábbi szkeptikus hozzáállásukért.
– De miből fakadt ez a töretlen hit a képességeikben? – kérdezem, s a két arc töprengővé válik.
– Nekem is, Gábornak is mindig azt mondták otthon, csak tanuljatok jól, szerezzetek diplomát, aztán helyezkedjetek el valahol, és örüljetek neki, hogy van munkátok – mondja Viktória. – Többre ne vágyjatok, mert úgysem teljesülhet. Én is dolgoztam úgy, hogy szikrányi örömöt sem okozott nekem az, amivel foglalkozom. Ez megijesztett, és meggyőzött, hogy érdemes kockáztatni. Mindig érdemes kockáztatni!
Gábor egyetértően bólogat, s tovább fűzi a gondolatmenetet. Magyarországon nagyon sok kitűnő formatervező és jó építészmérnök van: nehéz lenne közülük kiemelkedni. Ők viszont egyedit, egyénit és emlékezetest szerettek volna alkotni.
– Valami igazit akartunk csinálni. Nem csak gyűjteni a pénzt az egyetemre meg az albérletre. Ez az út volt számunka a kitörési lehetőség.
Elmondásuk szerint egyszer sem merült föl bennük, hogy feladják az Atlanti-óceán átevezésének tervét. Hogyan is tehették volna, mikor olyan sok mindent áldoztak fel azért, hogy útra kelhessenek hajójukkal. Összes pénzüket és több mint hatezer munkaórát öltek bele a piros evezős hajóba, sőt baráti kapcsolataik egy része is megsínylette a felkészülés hónapjait.
– Ezekhez képest eltörpült az, hogy feltörte az evező a kezünket, vagy kicsit fáztunk – mondja a férfi, majd hozzáteszi, hogy egyébként sem sétakocsikázásra vártak.
Az elmúlt négy évben Rakonczayék egyetlen karácsonyt töltöttek itthon. Benne van a pakliban az is, hogy néhány év múlva valahol vízközelben telepednek le végleg.
Most ismét arra készülnek, hogy vízre szállnak. Az új hajó jövő ilyenkor már épül, ezúttal azonban a két fiatal csak a tervezésében vesz részt, s egy hajókészítő műhely szakembereire bízza az építést. A cél ismét régi álmuk megvalósítása: egy föld körüli vitorlásút.
– Hol van most a Tűzhangya? – kérdezem.
Kiderül, hogy a hajót alkotói eladták, s a bevételből tavaly is útnak indultak: az evezésből vitorlázásra váltottak. Noha akkor is az volt a céljuk, hogy vitorlás hajójukkal megkerüljék a glóbuszt, kétezer kilométerre Afrika partjaitól felborította őket egy 16 méteres hullám. A sérült Panda nevű járművel még elérték Fokvárost, de ott úgy döntöttek, jobb, ha hazatérnek.
– És a történtek ellenére újra nekivágnak? – hitetlenkedem.
– Természetesen – érkezik Gábortól a válasz. A férfi szerint, ha az ember egyszer tengerre száll, vagy egy életre a habok rabjává válik, vagy még a fürdőkádban is víziszonya lesz.
A piros színű, magyar formatervezési díjas evezős hajót két brit vette meg, akik most arra készülnek, hogy rekordidő alatt átevezik vele az Indiai-óceánt.
– A Tűzhangyával lezárult életünk egy szakasza – magyarázza Viktória. – Egyébként sokkal jobb neki, hogy nem egy raktárban porosodik. Végtére is egy hajónak az a sorsa, hogy a vízen legyen.