Hetven évvel ezelőtt, 1941 nyarán lépett be Magyarország a második világháborúba, amelynek diplomáciai és katonai eseményeibe azonban már az év áprilisi Jugoszlávia elleni támadás révén bekapcsolódott. Budapest helyét meghatározta jó pár évvel korábbi elköteleződése Berlin mellett, de a Horthy-rendszer ellenforradalmi genezise is magában hordozta a kommunizmus hazájával való fegyveres összeütközés lehetőségét. Noha a kormányzótól sem állt távol a honvédség keletre küldése, a gyors német sikereken felbuzdult politikai elit és a németbarát vezérkari vezetés vérmes reményeket táplált a rövid diadalútnak képzelt Barbarossa-hadművelet iránt. Eközben a hitleri taktikázás éppen arra irányult, hogy a konfliktusból egyetlen közép-európai ország se maradhasson ki.
A 3. magyar hadsereg 1941. április 11-e után pár nap alatt, jelentősebb harci cselekmények nélkül foglalta el Délvidék kétharmadát, majd a gyorshadtest 1941. április végéig részt vett a Jugoszlávia elleni német hadjáratban. Az 1938 óta tartó revíziós folyamat utolsó szakaszában Magyarország megkapta a Bácskát, a baranyai háromszöget és a Muraközt. Mivel Belgrád London szövetségese volt, amely pedig több mint fél éve hadban állt Berlinnel, a magyar részvétel a balkáni ország felosztásában egyenlő volt a második világháborúba való bekapcsolódással – összegezi az előzményeket Horváth J. Csaba történész, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem (ZMNE) Kossuth Lajos Hadtudományi Karának oktatója. A második világégés során – teszi hozzá – a hadviselő felek nem küldtek egymásnak látványos ultimátumokkal és fenyegetésekkel teli hadüzeneteket, hanem a diplomáciai csaták és a háttérben folytatott államközi küzdelmek lezárulta után azonnal megkezdték a hadműveleteket.
A Szovjetunió elleni Barbarossa-terv előkészületei megtörténtek 1941 első felében. Ebben Magyarország csupán utánpótlási és felvonulási területként szerepelt, ennek megfelelően hivatalos tájékoztatás nem érkezett Berlinből Budapestre, még kevésbé kérte Németország a magyarok segítségét az offenzívában – mondja Babucs Zoltán hadtörténész (Hadtörténeti Intézet). Annál furcsább, hogy az 1941. június 22-én kezdődött, Szovjetunió elleni német támadás lényegében Moszkvát is felkészületlenül érte.
Bár a tengelyhatalmak közötti viszonyt szorosabbra fűző, korábban megkötött háromhatalmi egyezmény nem írt elő kötelező és feltétlen katonai segítségnyújtást, Németország minden felajánlást szívesen elfogadott. 1941. június 22–23-án Románia, Szlovákia és Olaszország fegyveres úton is bekapcsolódott az oroszországi offenzívába, 25-én pedig követte őket Finnország és Horvátország. Versenyfutás alakult ki, hiszen magyar részről félő volt, hogy ha Németország győz – márpedig a politikai és katonai vezetés nem tudott feltételezni mást –, akkor a fegyveres segítséget nyújtókat területekkel jutalmazza meg, a szövetségi rendszeréhez tartozó, de maximum jóindulatú semlegességet mutatókat viszont megrövidíti mások javára. Ez azt jelentette – magyarázza Babucs –, hogy kimaradásunk esetén Románia vagy Szlovákia visszakaphatott volna olyan felvidéki és erdélyi területeket, amelyeket 1938-ban és 1940-ben nekünk ítélt a német–olasz döntőbíróság.
Werth Henrik vezérkari főnök 1941 tavaszán és nyarán is egy-egy, a német–szovjet háborúba való bekapcsolódást taglaló beadványt készített. Második memorandumát megvitatta a minisztertanács is, de végül elvetette a Berlinnek nyújtandó korlátlan magyar katonai segítség gondolatát. A katonai elit azonban – figyelmeztet rá Horváth – készült rá, hogy előbb-utóbb magyar katonákat kell küldeni Oroszországba, sőt egyesek kifejezetten ambicionálták ezt. A kérdés hamarosan „magától” megoldódott: öt nappal a német támadás kezdete után, 1941. június 26-án azóta is tisztázatlan eredetű légitámadás érte Kassát, valamint a Munkács– Rahó vasutat. A német–szovjet háború kitörése óta nem ez volt az első és egyetlen atrocitás, de a korábbi, minden bizonnyal szovjet eredetű incidensek – amelyek vagy véletlen térképtévesztés, vagy szándékos provokáció miatt következtek be – után ez alkalommal lehetetlen volt eldönteni, hogy ki és miért támadta meg a felvidéki várost és a kárpátaljai vonatot. A repülőgép-támadás után gyorsan kiadott hivatalos nyilatkozat a Szovjetuniót tette felelőssé a provokációért, amely variáció leginkább illeszkedett a kor magyar katonai és politikai gondolkodásába. A még aznap délután összehívott minisztertanács elfogadta Werth Henrik vezérkari főnök, Bartha Károly honvédelmi miniszter és Bárdossy László kormányfő nyomására, hogy Magyarország is tekintse magát hadviselő félnek a Szovjetunió elleni háborúban. Mivel az 1920. évi 1. és 27. törvénycikk alapján a kormányzó rendkívüli helyzetben az Országgyűlés véleményének kikérése nélkül is dönthetett hadüzenetről, Horthy akaratát Bárdossy tolmácsolta másnap a képviselőház ülésén. A miniszterelnök tiltakozó hang kísérete nélkül jelentette be: „a magyar kormány megállapítja, hogy a támadások következtében Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beállott”.
A keleti frontra induló hadsereg 1941. június végén alakult meg Kárpát-csoport néven Szombathelyi Ferenc vezetésével. Kötelékébe egy hegyi- és határvadászdandár, valamint a negyvenezer fős gyorshadtest két gépkocsizó és egy lovasdandárja tartozott. A két szakértő egyetért abban, hogy utóbbi alkotta a magyar hadsereg legjobban gépesített részét, amelynek tagjai technikailag vagy egyszerű találékonyság révén akkor is áthidalták a nehézségeket, ha a szokatlan terepviszonyok és az elképzeltnél keményebb szovjet ellenállás meg-megakasztotta őket. A támadását július első napjaiban kezdő Kárpát-csoport lényegében a 17. német hadsereget tehermentesítette, majd miután egy hét alatt elérte a Dnyeszter folyót, július 10-re elfoglalta Kamenyec-Podolszkijt. Ettől kezdve azonban csak a gyorshadtest folytatta a Wehrmacht mellett az előrenyomulást a Dnyeszteren túli területek felé.
Magyarország második világháborúba való belépésével foglalkozik csütörtökön az Ősök tere. Az adás időpontja a Hír Televízióban: csütörtök 22.30, szombat 15.30 és szerda 16.05.
origo.hu
Kiadták a riasztást, jégeső és szélvihar jön
