Világhálócsapda

Intrikusok, acsarkodók persze mindig voltak, csakhogy emberközelibb időkben és helyszíneken felelniük kellett szavaikért, tetteikért. Mondjuk párbajjal. Aki este a kocsmában, a bálban szájaskodott, sértegetett, hajnalban már ott állhatott az erdei tisztáson

Marit Breivik, a norvég női kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya a 2003-as világbajnokságon egy ízben súlyos és megengedhetetlenül könnyelmű hibát követett el, ezzel csapata a 2004-es olimpiai részvétel lehetőségét is elveszítette, ő azonban a bizalmat nem, és öt évvel később, a pekingi játékokon együttesével együtt aranyérmet nyerhetett.
Mátéfi Eszter, a magyarok trénere idén június 5-én, a németek elleni vb-selejtezőn bakizott egyet-kettőt – Breivikénél jelentéktelenebbeket –, ám emiatt a hazai közvélemény öt percen belül statáriálisan kimondta rá a halálos ítéletet. Pedig a kétgólos vereség önmagában biztatónak tűnt a visszavágóra nézve, a meccs lefújása után még maga Mátéfi is így gondolta, de másfél óra múltán, a vacsoránál már feldúlt ábrázattal jelent meg, és egy falatot sem volt képes lenyelni. Nyilván azért, mert addigra megismerkedett azzal, amit már-már valóban elfogadunk közvéleménynek – miközben annak az csak egy pontosan behatárolható, legszemélytelenebb, legkíméletlenebb és legfelelőtlenebb szegmense. Az internetes fórumozók köre.
Nem az azóta már lemondott női kézilabda- kapitány az első edző, sportoló, közéleti személyiség, akin, ha fogást találnak, addig nem eresztik, amíg a szuszt is ki nem préselték belőle. Természetesen erős túlzás lenne azt állítani, hogy elsősorban miattuk szaladt ki a talaj Mátéfi lába alól, miattuk szakadt elemeire, kapott ki itthon és maradt le a vb-ről, a londoni olimpiáról, szenvedte el az utóbbi két évtized legfájóbb kudarcát a magyar válogatott. De hogy részük volt benne, az bizonyos.
A történet ezért innen messze nem csak e konkrét esetről és a sportról szól. Hasonló helyzetekben nagyon szemléletesen fogalmaz a magyar nyelv, amikor azt mondja, pellengérre állítanak valakit. A pellengér ugyanis a középkorban használatos szégyenfa, szégyenoszlop, a nyilvános megbélyegzés eszköze. Miként az internetes fórum is az, csak éppen összemérhetetlenül nagyobb nyilvánosságot biztosít és jóval kisebb személyes kockázatot rejt a megszégyenítő számára.
Intrikusok, acsarkodók persze mindig voltak, csakhogy emberközelibb időkben és helyszíneken felelniük kellett szavaikért, tetteikért. Mondjuk párbajjal. Aki este a kocsmában, a bálban szájaskodott, sértegetett, hajnalban már ott állhatott az erdei tisztáson, karddal vagy pisztollyal a kezében, és ha túlélte gyógyuló sebesüléssel, fél füle levágásával, miegyébbel a viadalt, többször is alkalma nyílt átgondolni a történteket.
Manapság efféle veszély már nem fenyegeti a hivatásos és nem hivatásos, anonim értékelőket. Sőt, semmiféle veszély nem fenyegeti őket. Az internet olyan terepet biztosít számukra, mintha főműsoridőben betelefonálhatnának a legnézettebb tévécsatornához, és bemutatkozás, valamint mindenféle korlát nélkül, végestelen-végig sorolhatnák, kiről mit tudnak, sejtenek, hallottak, gondolnak. E kivételezett helyzetből adódóan nemcsak véleményeikben, hanem a tényekben is gyakran tévednek, mert megismerésükre fikarcnyi energiát sem pazarolnak, és amit egyszer már olvastak, azt faktumnak tekintik. A kombinatívabb alkatok képesek egy hibás alaptézisre teljes logikai – azaz „illogikai” – rendszert felépíteni. A legnagyobb veszély nem is az, amikor saját agyszüleményeiket vezetik elő, hanem amikor mások fejével, mások helyett próbálnak gondolkodni, ítélkezni; amikor egy sportolói közösség, klub vagy válogatott egyik tagja a számítógépen, ismeretlen jóakarójától „értesül” róla, miért neheztel rá vagy veti meg a csapattársa, akinek persze fogalma sincs az egészről. Nem egy összetartó társaságot sikerült már így szétcincálni.
Mindez ellen egyetlen védekezési eszköz van: nem szabad fórumokat olvasni. Én magam egyszer tévedtem bele egy rólam szóló „topicba”, azt követően, hogy egyik klubunk istenített edzőjét szerintem jogosan kemény, de kissé talán túl szarkasztikus kritikával illettem. A szurkolók, rajongók természetesen gyalázták az írásomat – ez bőven belefér. Engem is gyaláztak – egye fene, még ez is belefér. „Holtbiztos” információkat közöltek azzal kapcsolatban, kitől és mennyi pénzt veszek fel, hogy ilyesmiket firkáljak – ez már nem fér bele. Amikor aztán egyikük az én nevemmel jelentkezett be, és Ballai Attilaként vett részt a chatelésben, azonnal kikapcsoltam a gépet.
Egyéb sporttémájú kommentekbe azonban, nem tagadom, olykor belefutok, és megdöbbenek rajta, hogy a beszélgetőpartnerek egymással is milyen túlfűtött, ádáz, elkeseredett vitákat, inkább veszekedéseket folytatnak. Sértések özönét zúdítják a másikra újmagyar nyelven, hisz többen a helyesírást, a mondatbeli központozást is azt a látszatot keltve hanyagolják, mintha az unalom szintjéig ismernék már.
Néha elképzelem: miféle emberek ücsöröghetnek naphosszat a monitor mögött csak azért, hogy beletaposhassanak valakinek a lelkébe? Nagydarab, tohonya, kinyúlt pólós, hátul combközépig lecsúszott gatyájú, borzas fejű, vagy éppen penészvirág típusú szerzeteket vizionálok, akik a lépcsőházban egy hangos „Jó reggelt!”-tel sem mernek köszönni, mert cikinek tartják, viccet soha nem meséltek, szerelmet soha nem vallottak, vagy ha egyszer mégis, nem a viccükön, hanem a vallomásukon röhögtek. A szelídség, a derű számukra a gyengeség jele, és semmitől sem irtóznak jobban, mint annak a kimutatásától. Ha valamiféle közösségbe, esetleg családba tartoznak vagy vetődnek, szemükkel mereven fixíroznak egy, a látómező síkjánál mindenképpen jóval lejjebb eső pontot, és alig várják, hogy beszabaduljanak a gépük elé, amit bekapcsolva kinyílik előttük az ő nagy-nagy világuk.
Ezért aztán, ha rajtakapnám és valamiféle büntetésre ítélhetném őket, az úgy szólna: gyere, bújj elő, itt az a világklasszis sportoló, akire napok óta ocsmányságokat fröcsögsz, ülj le vele szemben, mutatkozz be, mesélj magadról, ismételd meg neki az állításaidat, áruld el, honnan szedted azokat. Továbbfejlesztett változatként mindez plénum előtt, mikrofonnal a kézben történne.
Aztán belegondolok, miért is büntetném szegény párákat, hiszen bűnhődnek ők épp eleget, folyamatosan. Mert nem lehet véletlen, hogy az angol vagy német nyelvű hozzászólások hangneme sokkal egészségesebb. A magyar netező talán kíméletlenebb, alávalóbb lenne? Ugyan már! Legfeljebb kiszolgáltatottabb. Azt hiszem, a fórumok rendszeres igazságosztóinak alapmotívuma nem is a sértés, a bántás, hanem a puszta közlés vágya. Mert amúgy valószínűleg senki sem kíváncsi rájuk. Már az árulkodó, hogy fél életüket a gép mellett tölthetik, jobb híján „pótcselekszenek”. Rájuk tökéletesen igaz a poén, hogy mit tesznek, ha megnyerték a nagy mérkőzést, megalkották a nagy művet, meghódították álmaik nőjét? Hát kikapcsolják a számítógépet, mi mást? Szerető családban, szerető társ, szülők és/vagy gyerekek mellett, barátokkal körülvéve, normális munkahelyen dolgozva számomra elképzelhetetlen lenne, hogy naponta tucatnyiszor töröljék bele a lábukat Mátéfi Eszterbe, Pálinger Katalinba és Dzsudzsák Balázsba.
Ha már fentebb a pellengérről is megemlékeztünk, az is sokat sejtet, hogy a többi nyelvvel ellentétben a magyar nem együttélésről, hanem egymás mellett élésről beszél. Mert valóban sokan élnek mellettünk. Észre sem vesszük őket, amíg életjelet nem adnak. És e jel színvonala, erőssége nem csak őket minősíti.