Visszacsapás

Hetven esztendővel ezelőtt, 1941. június 22-én Hitler seregei megtámadták a Szovjetuniót, amely egyébként szintén támadó háborúra készült Németország ellen. Alig egy héttel később Magyarország is csatlakozott a hadjárathoz. A hadiállapot a korabeli magyar felfogás szerint a kassai bombázás következtében állt be a két állam között.

Ez a háború nem a mi háborúnk! – jelentette ki néhány nappal a német–szovjet háború kitörése előtt az 1941. június 14-i minisztertanácson Bárdossy László miniszterelnök. Öklével az asztalra csapott, majd felszólította a kormány tagjait, nyilatkozzanak az esetleges csatlakozásról. A miniszterelnököt követve egy kivétellel mindenki a nem mellett szavazott. A háborút egyébként a katonák kívánták elsősorban, Werth Henrik vezérezredes, a honvédvezérkar főnöke által írt levél – a vélt magyar érdekekre hivatkozva az azonnali hadba lépést követelte – nyomán született a rendkívüli kormányülés elutasító határozata.
A korábbi másfél évben a magyar–szovjet kapcsolatok – nem függetlenül a Molotov–Ribbentrop-paktumtól – az előzményekhez képest kifejezetten jók voltak. Hitler és Sztálin barátkozása azonban 1940 nyarán a nyugati hadjáratot követően megtorpant. Egyrészt a szovjetek ekkorra bekebelezték a paktum titkos záradékában nekik szánt területeket, másrészt a németek által a francia összeomlás után Nagy-Britannia ellen indított hadjárat kudarcot vallott. Pedig az angolok maguk is foglalkoztak egy lehetséges különbéke esélyeivel, ahogy Churchill brit miniszterelnök Roosevelt amerikai elnökkel közölte 1940. június 15-én: „A küzdelem […] elérheti azt a stádiumot, hogy a jelenlegi kormány már nem bír vele. Akkor aztán Nagy-Britannia enyhe feltételeket kaphatna azon az áron, hogy a hitleri birodalom csatlósává válik.”
Az Anglia elleni német légi háború kudarca, a tény, hogy az Egyesült Államok nyíltan a britek mellé állt, új helyzetet teremtett. A Szovjetunió, mivel Nagy-Britanniát nem sikerült legyőzni, a németek szemében potenciális veszélyforrássá vált. Ezt maga Hitler is világosan megfogalmazta július végén tábornokai előtt: „Anglia reménye Oroszország és Amerika. Ha az Oroszországba vetett reményüket megsemmisítjük, akkor megsemmisül az Amerikába vetett hit is, mert Oroszország eltűnésével Japán szerepe rendkívüli mértékben megnő a Távol-Keleten.” A szovjetek kiiktatásával tehát Nagy-Britannia helyzete annyira meg fog gyengülni a Führer felfogása szerint, hogy kénytelen lesz békét kötni. Tovább romlott a szovjet–német viszony Molotov miniszterelnök és külügyminiszter 1940. novemberi berlini tárgyalásai után. A szovjet külügyér szokatlan keménységgel a németeknek elfogadhatatlan tervekkel állt elő: bejelentette érdekeltségét Románia, Bulgária, Jugoszlávia, a görög tengerszorosok, sőt Magyarország esetében, ezt szabva feltételül a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásnak. A német háborús előkészületek ekkor már javában folytak, nemsokára megszületett a Barbarossa-terv, amely előbb Hitler, majd néhány nappal később a kiváló szovjet felderítésnek köszönhetően Sztálin asztalán landolt.
A Szovjetunió maga is támadásra készült. Már 1938 óta rendelkezett a Németország elleni hadműveleti tervekkel, két esztendővel megelőzve Hitler kidolgozott szovjetellenes stratégiáját. 1939 szeptemberében, amikor barátsági szerződést kötött a két ország, Sztálin új terveket dolgoztatott ki a vezérkarral. A Kreml ura ebben az időben még 1942-re tervezte a támadás megindítását, az események azonban túlléptek az íróasztal mellett született elképzeléseken. A német készülődést észlelve 1941 tavaszán felgyorsították a Vörös Hadsereg felvonulását a nyugati határra. Sztálin – nyilván nem függetlenül az egy időre jegelt, de soha el nem vetett világforradalmi tervektől – Európa bolsevizálásának lehetőségét látta a világháborúban. Korábban is erre készült, akkor a két kapitalista nagyhatalom – Nagy-Britannia és Németország – háborús kifáradásakor, meggyengülésekor kívánt volna lépni; mivel számításai nem váltak be, most egyértelműen Németország legyőzése volt a cél. 1941 januárjában egy Leningrád környéki hadgyakorlaton a nyugati támadást, többek között Budapest elfoglalását modellezték.
A háborút a hadtörténeti kutatások szerint 1941. augusztus környékén indította volna el a Szovjetunió, amely ekkor már a költségvetés 43 százalékát hadseregfejlesztésre, mozgósításra fordította. Elkezdték nyomtatni a felszabadítást bejelentő plakátokat is a lengyel lakosság számára. Krakkó, illetve délen a romániai olajmezők elérését követően a Vörös Hadsereg előretört volna – Szlovákián és Magyarországon át – Breslauig, illetve a Balti-tenger partvidékéig. A csapásoktól az elképzelések szerint hamarosan összeomlott volna a Német Birodalom, Berlint nem is kellett volna feltétlenül harccal elfoglalni.
A német támadás 1941. június 22-én hajnalban kétségtelenül meglepte a szintén támadásra készülő s emiatt a védekezésre hirtelen képtelen Vörös Hadsereget. A Wehrmacht gyors előrenyomulása megerősítette nemcsak a németekben, de a britekben is, hogy a Szovjetunió igazából csupán agyaglábakon álló óriás, amely – mint azt az 1939–40-es finn–szovjet küzdelem megmutatta – képtelen a komolyabb háborúra. Sztálin rendszere az összeomlás szélén volt, ha ez megtörténik, Anglia talán különbékére kényszerült volna a németekkel. A helyzet súlyosságára Churchill is felfigyelt. Az amerikai elnök, Franklin Delano Roosevelt pedig, látva az egyensúlyi helyzet végzetes eltolódásának veszélyét, már csak az alkalmat kereste a háborúba való belépésre. Ahogy a brit miniszterelnöknek fogalmazott, „majd igyekszik kierőszakolni valamilyen incidenst”. (Ez Pearl Harbornál be is következett.)
Magyarországgal a Szovjetunió elleni háborúban nem számolt eleinte a Német Birodalom, csupán a vasútvonalak használatát, illetve a csapatok átvonulásának engedélyezését kérte. Nem volt háborús hangulatban a hazai közvélemény sem. A tavaszi Budapesti Nemzetközi Vásáron először nyitott pavilont a Szovjetunió; nem sokkal korábban, 1941 márciusában ünnepélyesen visszaadták a cári intervenciósok által zsákmányolt 1848–49-es honvédzászlókat. A közeledést elősegítette, hogy mindkét ország folyamatos területi vitában állt Romániával.
A honvédvezérkar főnöke, Werth Henrik vezérezredes, látva a német katonai előkészületeket, 1941 tavaszától folyamatosan javasolta, többször írásban is, a Szovjetunió elleni hadjárathoz való önkéntes csatlakozást. Úgy vélte, ezzel Magyarország jó pontokat szerezhet a birodalom előtt, s esélye nyílik Dél-Erdély visszaszerzésére. Ellenkező esetben, mint állította, veszélybe kerülhetnek az addig elért revíziós sikerek is. A kormány és a kormányzó nem osztotta Werth felfogását, bár konfliktus esetén nyilván Németország mellett foglaltak volna állást. Maguk a németek sem látták volna szívesen Magyarország részvételét a sokak szerint könnyűnek ígérkező keleti háborúban, mondván, a magyarok szokásukhoz híven előbb-utóbb benyújtják a számlát. A szovjet–német harcok kezdetétől a tábornoki kar több tagja, maga Werth is erős nyomást gyakorolt a kormányra a csatlakozás érdekében.
Bárdossy – aki Ullein-Reviczky Antal sajtófőnök visszaemlékezése szerint a diplomáciai kapcsolatokat is csak német nyomásra volt hajlandó megszakítani Moszkvával – ezt elutasította, de ugyanígy tett a kormányzó is. Horthyt kenderesi birtokán kereste meg Werth Henrik, burkoltan azzal fenyegetőzve, ha nem történik „valami”, akkor katonai puccsal is számolni lehet. Június 24-én Bárdossy fogadta Erdmannsdorf német követet, akitől aziránt érdeklődött, igényt tart-e Németország Magyarország csatlakozására, hozzátéve: „Mindent egybevetve őszintén meg kell mondanom, hogy a magyar kormány csak nehezen szánná el magát arra, hogy a szovjet elleni katonai akcióban részt vegyen. Ebben a tekintetben a magyar kormány nem foglalhat könnyelműen állást, és ezért mindenekelőtt ismernie kell a birodalmi kormány álláspontját és esetleges kívánságait.” Hitler álláspontja viszont a korabeli dokumentumok, illetve a visszaemlékezések tükrében nem változott a magyar részvételt illetően. Másnap, június 25-én Németország, Olaszország, Románia és Finnország támadó hadaihoz csatlakozott Szlovákia, a semleges Svédország pedig engedélyezte területén a Finnországba, majd onnan a keleti frontra irányuló német átvonulást.
Június 26-án nem sokkal 12 óra után bizonyíthatóan szovjet repülőtámadás érte Rahó és Tiszaborkút közelében a Kőrösmező és Budapest között közlekedő gyorsvonatot. A hír a miniszterelnökségre is befutott. Bárdossy, megakadályozandó a hadba lépést, azonnal utasította Ullein-Reviczky sajtófőnököt: „Tedd meg, kérlek, a szükséges intézkedéseket, hogy erről semmi ne jelenjen meg az újságokban!” Alig fél órával később három repülőgép bombatámadást intézett Kassa ellen, harminckét halottat, több száz sebesültet, megsérült épületeket hagyva maga után. Bartha Károly honvédelmi miniszter és Werth Henrik, a honvédvezérkar főnöke tájékoztatása nyomán a kormányzó a visszacsapás mellett döntött. Erre megvolt az alkotmányos alapja: a törvény szerint az államfő közvetlen fenyegető veszély esetén a kormány felelőssége és a parlament utólagos jóváhagyása mellett dönthet a haderő országhatárokon kívüli bevetéséről. Az adott nemzetközi helyzetben, európai politikai légkörben egyébként nem is határozhatott volna másként.
A kassai bombázás túlmisztifikált rejtélye némileg leegyszerűsödött az utóbbi idők történelmi kutatásainak köszönhetően. Szinte kizárható a német, illetve a nyolcvanas években ötletként felbukkanó román provokáció lehetősége. A németek nyilván jóval egyszerűbben elérhették volna a magyar hadba lépést, Romániának pedig nem volt érdeke, hogy a magyarok csatlakozzanak a számukra újabb jó pontot jelentő háborúhoz. Határait Németország garantálta, s nyilván nem is tűrte volna el, hogy a keleti fronton vérző szövetségesét közben Magyarország megtámadja. A magyar önbombázás-elmélet is elképzelhetetlen: Kassa a gyenge magyar légierő egyik legfontosabb központja volt. Provokáció esetén már csak ezért is más helyet választottak volna a repülők.
Kassát valószínűleg szovjetek támadták meg. Erre utal a megtalált cirill betűs bombarepesz, a bomba típusa, amely csak bizonyos fajtájú szovjet repülőgépből volt ledobható. Kérdés, vajon szándékos vagy véletlen támadás történt-e. A szándékosság mellett elhangzó érvek legfontosabbika, hogy a bolsevik világforradalmi törekvések jegyében, korábbi támadó tervek nyomán a Szovjetunió minél több jelentős haderővel nem rendelkező államot be akart vonni a konfliktusba. Eszerint Kassát NKVD-alakulatok támadták. Ugyanakkor nem valószínű, hogy egy megtámadott állam készakarva szaporítaná ellenségei számát. A véletlen mellett az állítólag bombázni kívánt szlovákiai Eperjes közelsége, hasonló fekvése szól. A békés szovjet szándékok bizonyítékaként szokás említeni a Kristóffy József moszkvai követ által Budapestre juttatott eltúlzott jelentőségű, semmire sem kötelező Molotov-üzenetet. (Werthnek a szovjet fogságban tett, a közelmúltban nyilvánosságra hozott vallomástöredéke a bombázásról inkább önmentegető, mint perdöntő.)
A kormányzó hadiállapotról szóló döntését – amely a szovjet támadás következtében állott be – Bárdossy június 27-én jelentette be a képviselőházban. Senki nem tiltakozott, a kisgazdák és a szociáldemokraták némák maradtak. Júliusban aztán az országgyűlés két háza a törvényeknek megfelelően jóváhagyta a hadiállapotot. Akkor már a Kárpát-csoport Ukrajnában harcolt.