Kinek a teája?

A grúz kormány 2009 óta erőfeszítéseket tesz arra, hogy azokban az országokban, illetve nyelvekben, amelyekben a grúz és Grúzia megnevezést használják, áttérjenek a georgiai, Georgia megjelölésre. Ennek érdekében a hazai parlamenti patkó minden oldaláról megnyertek mindenkori kormánypárti képviselőket és a Külügyminisztérium apparátusát is, hogy a magyar hivatalos használatban a Georgia és származékszavai szerepeljenek. A Magyar Tudományos Akadémiát, valamint közvetlenül az MTA Nyelvtudományi Intézetét is többször megkeresték, hogy foglaljon állást a kérdésben. Utoljára egy július 14-i országgyűlési kérdés, illetve az arra adott írásbeli miniszteri válasz érintette a témát.
A parlamenti küldöttség tagjaként a közelmúltban Grúziában járt két képviselő a külügyminiszterhez fordult, hogy tegyen lépéseket a Georgia név hivatalossá tételére, valamint széles körű elterjesztésére. Martonyi miniszter úr válaszában pontosan rögzíti a jelenlegi helyzetet, amely szerint a Külügyminisztérium a kétoldalú magyar nyelvű diplomáciai érintkezésben a Georgia elnevezést használja, és ezt a másik fél tudomásul vette, további lépéseket nem sürget. Válasza utolsó mondatában azonban felhívja a figyelmet arra, hogy az illetékes magyar szerveknek van lehetőségük arra, hogy megfelelő döntést hozzanak az ügyben (azaz hivatalossá tegyék a Georgia nevet), és azt a szükséges népszerűsítő munkával kísérjék majd. Félő, hogy az illetékesek ezek után gyors intézkedéssel elrendelik a Georgia országnév bevezetését – annak minden következményével együtt.
Bár annyi más és ennél sokkal nagyobb horderejű problémához képest, amely életünket kíséri, ez az ügy csekély jelentőségű, mivel azonban nem csupán a diplomáciára tartozik, mint például egy távoli ország elismerése vagy egy nagykövetség megnyitása, továbbá sokakat érinthet mindennapi gyakorlatukban (gondoljunk csak az iskolásokra), szeretném összefoglalni a szaktudomány elutasító álláspontját, továbbá személyes véleményemet a kérdésben.
Előrebocsátom, hogy a Grúzia–Georgia-probléma alapvetően nem nyelvészeti, hanem több millió magyar anyanyelvű embert érintő nyelvhasználati kérdés, ami pedig nem mindig rendeletek függvénye. Emlékezzünk arra, hogy hivatalosan (és rendszerfüggetlenül) évtizedekig csak távbeszélő létezett, akár névsorról, készülékről vagy központról volt szó. De a hivatalosság végül csak beadta a derekát a nyelvhasználatnak, és a távbeszélő szót ma már csupán némely utcai fedlapokon láthatjuk a M. Kir. Távbeszélő Társaság kifejezésben. Persze más a helyzet az országnevekkel. Amikor például Rhodesiában véget ért a fehér uralom, mindenki tudomásul vette, hogy az egykori gyarmatosító Cecil Rhodes nevét az új állam nem viselheti tovább, és elfogadta a Zimbabwe elnevezést. Ugyanígy volt ez Burma–Mianmar vagy Ceylon–Srí Lanka esetében is. És ha holnap mondjuk Elefántcsontpart szeretné levetni ezt az igazán nem makulátlan aromájú gyarmati nevet, semmi kifogásunk nem lehetne ellene.
Grúzia esetében más képlettel állunk szemben. A névváltoztatási igény ugyanis friss keletű. A súlyos vereséggel véget ért 2008-as grúz–orosz háborúval való összefüggése napnál világosabb, hiszen a grúz kormányzati szervek arra hivatkoznak, hogy a kifogásolt szó orosz eredetű, illetve az oroszból került hozzánk, és nemzeti méltóságuk megőrzése miatt szeretnék eltüntetni e szót a világ nyelveiből.
A régmúltba visszatekinteni sok bizonytalansággal jár együtt, és a népnevek igen érzékeny kérdéskört alkotnak, ezért jó szándékú tévedések vagy tudatos hamisítások is körbeveszik őket (gondoljunk csak a többszörösen megcáfolt hun-hungarus rokonításra). Annyit azonban biztonsággal mondhatunk, hogy az országukat saját nyelvükön Szakartvélónak hívó grúzokat a szomszéd török és perzsa népek az előző ezredforduló táján a talán grúz eredetű gurdzs/gordzs néven emlegették, amelyből gurz alakra lehet visszakövetkeztetni a X. században lejegyzett arab írású szövegek alapján. Abban sem lenne semmi meglepő, ha a szomszéd népektől származna a név: a franciák a magukat deutschnak nevező népet az allemand, az angolok a German, a svédek a tyska, a magyarok meg (az egyébként a szlávból jött) német névvel illetik.
Mármost minden további Grúzia/Georgia ebből a török/perzsa közvetítésű szóból származik. Az egyik irányban, valószínűleg az itáliai félszigeten lett belőle Georgia (ejtsd: dzsordzsa), amelyből aztán visszakövetkeztettek egy soha nem volt ógörög geórgosz népnévre, amely pedig – minő véletlen! – pont „földművelőt” jelentett. Az ókori görögök egyébként valójában kolkhisziaknak vagy ibéreknek hívták a grúzok őseit. Az európai újlatin (francia, spanyol, portugál stb.) és germán (angol, holland, svéd stb.) nyelvekben így terjedtek el a szó különféle változatai.
A másik irányban, Ázsiában a gurdzs/gordzs népnév indult hódító útjára, végül a szláv nyelvekben a gurzból már az óoroszban (de nem minden nyelvjárásban) megtörtént hangátvetéssel gruz(in)/Gruzia formában. Így lett a török nyelvcsalád nyelveiben az ország neve szinte kivétel nélkül Gürdzsisztán, és attól függően, milyen közvetítő nyelv segített, alakult ki mai formája. Mi közvetlenül a németektől kaptuk a náluk azóta kihalt Grusien szót a XVIII. és XIX. század fordulóján, amikor a magyar nyelvnek semmiféle kapcsolata nem volt az orosszal, és a magyar országnevek szabályai szerint lett belőle Grúzia az akkor még élő Georgia változat mellett. Hogy a németbe melyik szláv nyelvből került, azt nem tudni: könnyen lehet, hogy valóban az oroszból. De akármi történt is, az biztos, hogy a szó nem orosz eredetű, még ha orosz közvetítéssel került is több mint két évszázada Közép-Európába. A XIX. század végére pedig, tehát jóval a szovjet idők előtt, Magyarországon a Grúzia vált elfogadottá – minden további orosz hatás nélkül.
Tévedés ne essék: nem minden országnév-változtatást kell ellenezni. Ma természetesnek vesszük, hogy a tót, oláh, rác helyett a szlovák, román, szerb szóval utalunk a szomszéd népekre, hiszen így a saját elnevezésüket használjuk a történelmi (de egyébként szintén idegen forrásokból származó) szavakkal szemben, amelyek nem mindig voltak mentesek a negatív felhangoktól. De a németek például sose követelték, hogy a szlávban „néma” jelentésű népnevüket váltsuk át mondjuk a germánra. Sőt mi, magyarok sem vetjük fel, hogy az angol nyelvterületen az „éhes” jelentésű hungry szóra oly nagyon hasonlító Hungaryt változtassák mondjuk Magyarlandre, vagy hogy a szláv nyelvterületen meghonosodott Vengria változzék a latinos Hungáriára.
Csakhogy grúz barátaink nem a saját kartvéli szavukat ajánlják, hanem, mint láttuk, ugyanannak az idegen kifejezésnek egy másik, számukra mai külpolitikai okokból kedvesebb változatát. Érdekes, hogy sem a grúz politikusokat, sem a Külügyminisztérium munkatársait, sem a Grúziát megjárt különböző pártállású képviselőket nem zavarná, ha – írásban mindenképpen – azonos módon emlegetnénk a kaukázusi országot, mint az angol II. György királyról elnevezett USA-tagállamot, és így akár össze is téveszthetnénk őket. Igaz, ebben osztoznánk a világ sok más nyelvével, de hát azok „készen kapták” a kínos helyzetet, nem szándékosan állították elő azt. Egyébként az a grúz kormányzati forrásból átvett állítás is téves, hogy „csak néhány állam tér el” a Georgia név használatától, de ennek bizonyításától itt terjedelmi okok miatt el kell tekintenem.
Nyelvészként elkeseredem azon az eshetőségen, hogy ha ezentúl azt akarjuk mondani: „ez a tea a grúzoké”, akkor erre a megpróbáltatásra kényszerülünk: „ez a tea a georgiaiaké”. És jóllehet, ennyi nyelvtörést megérdemelne két nép barátsága, nem tudom felfogni, hogy egy két évszázada meghonosodott népnevet, amelyhez nyelvünkben csak pozitív gondolatok fűződnek, miért kellene kérészéletű politikai szándékok miatt kiiktatni a hivatalos nyelvhasználatból, hiszen ma már grúz tudósok és saját ellenzéki képviselőik is pótcselekvésnek tartják a kormány kezdeményezését.
Úgy gondolom, sokan lennénk hálásak, ha legalább a mi politikusaink nem tennének erőszakot a magyar nyelven, és a bevezetőben említett fontosabb problémáknak szentelnék energiáikat.
Köszönettel tartozom Gerstner Károlynak az általános etimológiai információkért, Ivanics Máriának és Róna-Tas Andrásnak a török, Jeremiás Évának a perzsa, Komlósy Andrásnak a grúz nyelvi adatokért.