A devizahitelek rögzített végtörlesztéséről

Mi történt?

A devizahitelezés még az ezredforduló környékén jelent meg Magyarországon a pénzügyi szolgáltatások kínálatában, főként olyan ügyeletekhez kapcsolódóan, mint az autólízing-szerződések. 2003-ig a devizakölcsönöket csak elvétve, mintegy kiegészítő termékként ajánlották a bankok ügyfeleik számára, tömeges és a mostani súlyos gazdasági helyzetet előidéző, robbanásszerű elterjedésük a Medgyessy-kormány időszakára tehető. Medgyessy Péter kabinetje több területen azonnal nekilátott elődje szimbolikus intézkedéseinek lebontásához. Az adókedvezmények megszüntetésén, a hitelplafon szűkítésén és a kamattámogatások mérséklésén keresztül az Orbán-kormány otthonteremtési programját és az annak támasztékául szolgáló kedvezményes, forintalapú hiteleket ennélfogva egy éven belül felszámolták. Azzal, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció a lakáshoz jutás korábbi gazdaságfilozófiai kereteit alapjaiban megkérdőjelezte, hatalmas rést ütött a hitelezés rendszerén. A kormány a keletkező űrt az osztrák bankok találmányaként elhíresült devizahitelezés mérték nélküli szabadjára engedésével igyekezett kitölteni. Miközben a szocialista–liberális kormányok alatt az állam kivonta magát a forráshoz juttatás gazdaságszervezési feladata alól, kifejezetten arra ösztönözte a háztartásokat és a vállalkozásokat, hogy növekvő tőkeigényüket a kockázatos devizahitel-konstrukciókon keresztül elégítsék ki. Ez az elképzelés egyébként teljes mértékben illeszkedett is az állam leépítését hangoztató, átfogó liberális gazdaságpolitikai koncepcióhoz.
A politikai váltógazdálkodás tehát gazdaságfilozófiai fordulatot hozott, s miközben a forinthitelek kamatlába a 2003. évi 6 százalékról 2004 elejére átlagosan 16 százalékra ugrott, a svájcifrank-alapú kölcsönökre egyre nagyobb lett az igény. Bár a devizában való eladósodottság veszélyeire számos – főként latin-amerikai és ázsiai – példa figyelmeztetett, az új konstrukcióval kapcsolatos keresletet a kormányzat és a pénzügyi szektor felelőtlen és szélsőséges módon generálta. A szabályozó hatáskörrel rendelkező kormányzat semmilyen gátat nem szabott a bankoknak az új típusú hitelek kihelyezésében, mivel nőtt a fogyasztás, és ennek következtében bővült a gazdaság. A bankok a frank megjelenésével rekordnyereségre tehettek szert, sőt a külföldi tulajdonban lévő hitelintézetek olcsóbban szerezték be a devizát, mint a hazai pénzintézetek, ezért a hitelezésben versenyelőnyt élveztek hazai konkurenseikkel szemben. A PSZÁF kimutatásai szerint a kereskedelmi bankok a devizahitelezés megjelenése óta 2044 milliárd forint adózott nyereséget értek el, 2004 és 2007 között évente átlagosan 300 milliárd forint profitra tettek szert.
A devizahitelezés nyakló nélküli elharapózásával a bankok egyre felelőtlenebbek lettek. A profit fontosabb volt számukra, mint a kezdeti elővigyázatosság fenntartása, ezért a jó adósok után a kockázatosabb ügyfelekért is verseny indult. A hitelfedezeti értékek folyamatosan csökkentek a válság kirobbanásának időszakáig. Az LTV (loan-to-value) mutató, ami azt jelzi, hogy a kibocsátott hitel öszszege hány százalékát teszi ki a hitel fedezetének, folyamatosan növekedett, 2008-ra a 70 százaléknál nagyobb LTV már a devizahitelek túlnyomó többségét tette ki, amit nehezen lehet másként értelmezni, minthogy a nagyobb nyereség érdekében a pénzintézetek nagyon is tudatosan kalkuláltak az árfolyamkockázatból adódó hitelbedőlések miatti veszteséggel. A hitelszerződések minőségének romlását és – fordított arányban – az üzleti kockázat valószínűségének növekedését jelezte az is, hogy a devizahiteleknél folyamatosan nőtt a jutalékos rendszerű ügynöki értékesítések szerepe. A bankok némelyike végül már egészen etikátlan módon próbálta meg a frankhitel felvételére rávenni az ügyfeleket; talán a legismertebb technika az volt, amikor kedvező kamattal hirdették meg a hitelt, és a szabályozás adta kiskapukat kihasználva homályban tartották, hogy az ajánlott kedvezmény csak a hiteltörlesztés induló fázisában érvényesíthető.
Mivel a szocialista–liberális kormányok asszisztáltak a devizahitelezés szabadjára engedéséhez, így felvetődik az érintett kormányok felelőssége. A bankok ugyanis annak ellenére, hogy tudták, baj lesz a devizahitelezés korlátok nélküli folyósításából, piaci működésükből adódóan természetes módon használták ki a hitelezési rendszer szabályozatlanságából eredő gyengeségeket, a pénzintézeti szektor hosszú távú gazdasági kockázatokat hordozó hitelezési politikáját a kormányzatnak kellett volna ellenőrzött keretek közé szorítania – de nem tette.
A frankhitelezés eleve nagyon kevés országban nyert teret, de ahol hangsúlyos részét kezdte képezni a bankok szolgáltatásportfóliójának, ott a kormányok a magyarországinál jóval erélyesebben léptek fel a nemzetgazdasági kockázatok mérsékléséért. Miközben nálunk az osztrák bankok korlátozás nélkül kezdték adni devizahiteleiket, a rögzített végtörlesztés elleni felháborodásukat hangoztató Ausztriában a hitelnyújtóknak a devizaportfóliójukat már korábban limitálniuk kellett. Lengyelországban a devizahitel induló törlesztőrészlete nem lehetett több az adós havi jövedelmének negyvenkét százalékánál. A lengyel pénzintézeteket már 2006-ban arra kötelezte a kormány, hogy elsőként a zlotyalapú hitelt ajánlják az ügyfél figyelmébe, ha az mégis a devizahitel felvétele mellett döntött, a banknak kötelessége volt modellezni az árfolyam ingadozásából származó törlesztőrészlet-emelkedést. Romániában 2005-től kezdődően a bankok devizahitel-állományát a saját tőke 300 százalékában maximalizálták, illetve tartalékolási kötelezettséget írt elő számukra az állami szabályozó. Ellenben nálunk az érintett kormányok csak tényleges hatás nélküli kötelezettségeket írtak elő a hitelkihelyezők számára. Például a pénzintézetek a szabályozás szerint gyorsan közölték az ügyfelekkel, hogy a devizahitelek törlesztőrészletei árfolyamkockázattal járhatnak, ám annak kifutását, mértékét és egyéb hátulütőit szerteágazóan nem ismertették, hiszen a céljuk értelemszerűen nem az volt, hogy a hitelképes ügyfelet a kölcsönigénylésről éppen ők beszéljék le. Az érintett kormányok legfőbb mulasztása talán az volt, hogy megfeledkeztek törvényt hozni arról, hogy a kereskedelmi bankok miként árazzák be a makrogazdasági kockázatokat devizahiteleik kamataiba, vagy hogy a nagyobb transzparencia és verseny jegyében hogyan kellene a devizahiteleket nemzetközi benchmarkokhoz kötni (például LIBOR). Mindent összevetve, az IMF vonatkozó kutatása szerint is régiónkban, a devizahiteleket illetően Magyarországon volt a legelnézőbb a szabályozás a devizahitelezéssel szemben.

Mi a helyzet ma?

Számokban összegezve a devizahitelezés felfutását és annak hatásait, elmondható, hogy a választásokig a devizaalapú lakáshitelek száma száznegyvenszeresére nőtt. A devizában kötött lakáskölcsönök összértéke 2003-ban 20 milliárd forint körül alakult, ami mára 2800 milliárd forintra bővült, a magyar háztartások teljes devizahitel-állománya pedig a 6600 milliárd forintot is eléri, ami a GDP 24 százaléka (és ebben még nincsenek benne a vállalatok és az önkormányzatok hitelei és kötvénykibocsátásai). Az eladósodottság ilyen mértékűre dagadása olyan puskaporos hordóvá vált, aminek kanócát a 2008-ban Magyarországra is begyűrűző pénzpiaci krízis és a jelenleg is tartó euróválság gyújtotta meg. 2011-ben, a gazdasági félelmek okán az euró és a frank megerősödött a forinthoz képest, ám a széles körben „menekülő devizaként” elkönyvelt svájci fizetőeszköz még az eurózóna pénzneméhez képest is szárnyalni kezdett. Amíg a devizahitelesek közül legtöbben 145–160 forint közötti árfolyamon vettek fel hitelt, 2011 egyes hónapjaiban a törlesztőrészletet a bankok már 230–240 forint közötti átváltással számolták; egy 10 százalékos leértékelődés pedig, vagy egy 1-2 százalékpontos kockázatifelár-emelkedés 80-90 milliárd forint többletterhet jelent a devizahiteles háztartásoknak.
A devizahitelezés árfolyamproblémája összességében nem kevesebb, mint egymillió háztartást, azaz közel minden harmadik családot érint ma Magyarországon. A svájci frankban eladósodók tömegeinél az árfolyamváltozás eredményeképpen fennálló hitelállomány ma magasabb, mint a törlesztés megkezdésének pillanatában volt. A 2010. júliusi becslések alapján a forinthitelek esetében a 90 napot meghaladó késedelmes fizetések aránya 5 százalék körül alakult, ellenben a jelzálog- alapú devizahiteleseknél ez az arány már 32 százalékos. A nagyobb profit érdekében a rossz minőségű hitelek felé mozduló bankszektor és a mindezt tétlenül figyelő állam felelősségét jól példázza, hogy a 90 napon túl nem fizetők aránya a leginkább fogyasztásra költött szabad felhasználású devizahiteleknél már 51 százalékra rúg.

Mit tesz a kormány?

A devizahitelezéssel kapcsolatban mindjárt az első kérdés, hogy annak vonatkozásában a kormánynak van-e bármiféle teendője. A válasz erre egyértelműen az, hogy igen, hiszen az előző kormányok válasza a devizahitelesek számára eddig az volt, hogy az adós fizessen többet, ugyanakkor belátható, hogy ez nem a válság megoldása, hanem annak elmélyítése irányába hatott.
A másik fontos kérdés, hogy a kormány helyesen teszi-e, hogy a közgazdász- szakma számára nem konvencionális eszközökkel igyekszik szabályozni a hitelezés kérdését. A nem szokványos módszerek segítségül hívását indokolja, hogy Magyarország és a magyarok biztonsága kérdőjeleződött meg alapjaiban a devizahitel-válság következtében. Az ország szintjén a szuverenitásról, a családok szintjén a státusbiztonság kérdéséről van szó. Egyfelől tehát a biztonság kérdése az állam önrendelkezésével van összefüggésben. Görögország ékes bizonyítéka annak, hogy a nemzetközi pénzvilág által kanonizált közgazdasági mércék és eljárások (például fiskális megszorítások, privatizáció) miként torkollhatnak mély társadalmi feszültségekbe és szűkíthetik be az állam önrendelkezésének jogát. Az állam adóssága – a devizahitelek miatt ellehetetlenülő családoknál nap mint nap látottakhoz hasonlóan – már önmagában a gazdasági (fiskális és monetáris) mozgástér csökkenésének irányába hat, ezáltal az ország spekulációnak való kitettségét is növeli. A válság kitörésekor például az MNB is csökkenthette volna kamatát, ahogy a világ összes jegybankja tette, de erre a devizahitelek miatt nem volt módja, amit az ország versenyképessége szenvedett meg. Az adósság tehát – jelentkezzen akár a háztartásoknál, akár az államnál – olyan, a nemzet és az emberek biztonságát fenyegető veszély, ami ellen akár nem megszokott eszközökkel is harcolni kell.
Másrészt a családok mindennapi biztonsága kerül veszélybe azáltal, hogy az állampolgárok lakhatáshoz, otthonhoz való alkotmányos alapjoga sérül. Ma közvetlenül mintegy százezer család néz szembe a kilakoltatás lehetőségével, de amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy Magyarországon sok esetben a lakóingatlan a családok egyetlen vagyona. A devizaadósság leginkább a fiatal, gyermeket nevelő házaspárok mindennapi megélhetéséhez kötődik, az ő státusbiztonságuk garantálhatósága érdekében tett intézkedések ezért annak a generációnak és társadalmi rétegnek a lélegzethez juttatását jelenthetik, amelyik a nemzet jövőjének alakítása szempontjából meghatározó jelentőséggel bír. A kormányzat lépése, vagyis a végtörlesztés lehetőségének bevezetése vélhetően 150–300 ezer háztartásnak segít adósságterheinek csökkentésében.
Végül nem árt még egy dologban tisztán látni. A kormányzati tervekkel kapcsolatban megfogalmazódó, a bankok és a piac által írt vészforgatókönyvek nem az inkompetens politikai magatartással szemben megfogalmazódó gazdasági racionalitást tükrözik, hanem maguk is a politikai logika termékei; tehát pró és kontra politikai természetű motívumok jelennek meg a közgazdasági vitákban. Ennek világos jele, hogy a vészforgatókönyvek közgazdasági érvek alapján egy időben állítják, hogy a végtörlesztéssel kapcsolatos döntés romba dönti az országot, és állítják azt is, hogy a hitelkiváltás keveseknek használ, azaz hatástalan marad. Míg azonban a kormány deklaráltan az ország és a családok védelmében tesz intézkedéseket, tehát közösségi érdekeket képvisel, addig a bankok nemzetféltő retorikája mögött saját magánérdekeik érvényesítése húzódik meg. Ez utóbbi tálalásban a kormány nem az adósság, hanem a bankok ellen hirdetett küzdelmet, felelőtlenül veszélyeztetve a magyar bankrendszer stabilitását. Ha viszont megfordítjuk a nézőpontot, és a közérdek felől veszszük szemügyre a kérdést, világos, hogy a magyar bankrendszer stabilitása a kormány érdeke is, döntésével a magyar kormány mindössze a társadalmi igazságosság jegyében a korábbinál nagyobb mértékben vonja be a pénzügyi szektort a válság terheinek fizetésébe.