Következő mérkőzések
Lengyelország
15:002024. június 16.
Hollandia
Szlovénia
18:002024. június 16.
Dánia

A devizahitelek rögzített végtörlesztéséről

Századvég Alapítvány
2011. 09. 30. 22:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Mi történt?

A devizahitelezés még az ezredforduló környékén jelent meg Magyarországon a pénzügyi szolgáltatások kínálatában, főként olyan ügyeletekhez kapcsolódóan, mint az autólízing-szerződések. 2003-ig a devizakölcsönöket csak elvétve, mintegy kiegészítő termékként ajánlották a bankok ügyfeleik számára, tömeges és a mostani súlyos gazdasági helyzetet előidéző, robbanásszerű elterjedésük a Medgyessy-kormány időszakára tehető. Medgyessy Péter kabinetje több területen azonnal nekilátott elődje szimbolikus intézkedéseinek lebontásához. Az adókedvezmények megszüntetésén, a hitelplafon szűkítésén és a kamattámogatások mérséklésén keresztül az Orbán-kormány otthonteremtési programját és az annak támasztékául szolgáló kedvezményes, forintalapú hiteleket ennélfogva egy éven belül felszámolták. Azzal, hogy az MSZP–SZDSZ-koalíció a lakáshoz jutás korábbi gazdaságfilozófiai kereteit alapjaiban megkérdőjelezte, hatalmas rést ütött a hitelezés rendszerén. A kormány a keletkező űrt az osztrák bankok találmányaként elhíresült devizahitelezés mérték nélküli szabadjára engedésével igyekezett kitölteni. Miközben a szocialista–liberális kormányok alatt az állam kivonta magát a forráshoz juttatás gazdaságszervezési feladata alól, kifejezetten arra ösztönözte a háztartásokat és a vállalkozásokat, hogy növekvő tőkeigényüket a kockázatos devizahitel-konstrukciókon keresztül elégítsék ki. Ez az elképzelés egyébként teljes mértékben illeszkedett is az állam leépítését hangoztató, átfogó liberális gazdaságpolitikai koncepcióhoz.
A politikai váltógazdálkodás tehát gazdaságfilozófiai fordulatot hozott, s miközben a forinthitelek kamatlába a 2003. évi 6 százalékról 2004 elejére átlagosan 16 százalékra ugrott, a svájcifrank-alapú kölcsönökre egyre nagyobb lett az igény. Bár a devizában való eladósodottság veszélyeire számos – főként latin-amerikai és ázsiai – példa figyelmeztetett, az új konstrukcióval kapcsolatos keresletet a kormányzat és a pénzügyi szektor felelőtlen és szélsőséges módon generálta. A szabályozó hatáskörrel rendelkező kormányzat semmilyen gátat nem szabott a bankoknak az új típusú hitelek kihelyezésében, mivel nőtt a fogyasztás, és ennek következtében bővült a gazdaság. A bankok a frank megjelenésével rekordnyereségre tehettek szert, sőt a külföldi tulajdonban lévő hitelintézetek olcsóbban szerezték be a devizát, mint a hazai pénzintézetek, ezért a hitelezésben versenyelőnyt élveztek hazai konkurenseikkel szemben. A PSZÁF kimutatásai szerint a kereskedelmi bankok a devizahitelezés megjelenése óta 2044 milliárd forint adózott nyereséget értek el, 2004 és 2007 között évente átlagosan 300 milliárd forint profitra tettek szert.
A devizahitelezés nyakló nélküli elharapózásával a bankok egyre felelőtlenebbek lettek. A profit fontosabb volt számukra, mint a kezdeti elővigyázatosság fenntartása, ezért a jó adósok után a kockázatosabb ügyfelekért is verseny indult. A hitelfedezeti értékek folyamatosan csökkentek a válság kirobbanásának időszakáig. Az LTV (loan-to-value) mutató, ami azt jelzi, hogy a kibocsátott hitel öszszege hány százalékát teszi ki a hitel fedezetének, folyamatosan növekedett, 2008-ra a 70 százaléknál nagyobb LTV már a devizahitelek túlnyomó többségét tette ki, amit nehezen lehet másként értelmezni, minthogy a nagyobb nyereség érdekében a pénzintézetek nagyon is tudatosan kalkuláltak az árfolyamkockázatból adódó hitelbedőlések miatti veszteséggel. A hitelszerződések minőségének romlását és – fordított arányban – az üzleti kockázat valószínűségének növekedését jelezte az is, hogy a devizahiteleknél folyamatosan nőtt a jutalékos rendszerű ügynöki értékesítések szerepe. A bankok némelyike végül már egészen etikátlan módon próbálta meg a frankhitel felvételére rávenni az ügyfeleket; talán a legismertebb technika az volt, amikor kedvező kamattal hirdették meg a hitelt, és a szabályozás adta kiskapukat kihasználva homályban tartották, hogy az ajánlott kedvezmény csak a hiteltörlesztés induló fázisában érvényesíthető.
Mivel a szocialista–liberális kormányok asszisztáltak a devizahitelezés szabadjára engedéséhez, így felvetődik az érintett kormányok felelőssége. A bankok ugyanis annak ellenére, hogy tudták, baj lesz a devizahitelezés korlátok nélküli folyósításából, piaci működésükből adódóan természetes módon használták ki a hitelezési rendszer szabályozatlanságából eredő gyengeségeket, a pénzintézeti szektor hosszú távú gazdasági kockázatokat hordozó hitelezési politikáját a kormányzatnak kellett volna ellenőrzött keretek közé szorítania – de nem tette.
A frankhitelezés eleve nagyon kevés országban nyert teret, de ahol hangsúlyos részét kezdte képezni a bankok szolgáltatásportfóliójának, ott a kormányok a magyarországinál jóval erélyesebben léptek fel a nemzetgazdasági kockázatok mérsékléséért. Miközben nálunk az osztrák bankok korlátozás nélkül kezdték adni devizahiteleiket, a rögzített végtörlesztés elleni felháborodásukat hangoztató Ausztriában a hitelnyújtóknak a devizaportfóliójukat már korábban limitálniuk kellett. Lengyelországban a devizahitel induló törlesztőrészlete nem lehetett több az adós havi jövedelmének negyvenkét százalékánál. A lengyel pénzintézeteket már 2006-ban arra kötelezte a kormány, hogy elsőként a zlotyalapú hitelt ajánlják az ügyfél figyelmébe, ha az mégis a devizahitel felvétele mellett döntött, a banknak kötelessége volt modellezni az árfolyam ingadozásából származó törlesztőrészlet-emelkedést. Romániában 2005-től kezdődően a bankok devizahitel-állományát a saját tőke 300 százalékában maximalizálták, illetve tartalékolási kötelezettséget írt elő számukra az állami szabályozó. Ellenben nálunk az érintett kormányok csak tényleges hatás nélküli kötelezettségeket írtak elő a hitelkihelyezők számára. Például a pénzintézetek a szabályozás szerint gyorsan közölték az ügyfelekkel, hogy a devizahitelek törlesztőrészletei árfolyamkockázattal járhatnak, ám annak kifutását, mértékét és egyéb hátulütőit szerteágazóan nem ismertették, hiszen a céljuk értelemszerűen nem az volt, hogy a hitelképes ügyfelet a kölcsönigénylésről éppen ők beszéljék le. Az érintett kormányok legfőbb mulasztása talán az volt, hogy megfeledkeztek törvényt hozni arról, hogy a kereskedelmi bankok miként árazzák be a makrogazdasági kockázatokat devizahiteleik kamataiba, vagy hogy a nagyobb transzparencia és verseny jegyében hogyan kellene a devizahiteleket nemzetközi benchmarkokhoz kötni (például LIBOR). Mindent összevetve, az IMF vonatkozó kutatása szerint is régiónkban, a devizahiteleket illetően Magyarországon volt a legelnézőbb a szabályozás a devizahitelezéssel szemben.

Mi a helyzet ma?

Számokban összegezve a devizahitelezés felfutását és annak hatásait, elmondható, hogy a választásokig a devizaalapú lakáshitelek száma száznegyvenszeresére nőtt. A devizában kötött lakáskölcsönök összértéke 2003-ban 20 milliárd forint körül alakult, ami mára 2800 milliárd forintra bővült, a magyar háztartások teljes devizahitel-állománya pedig a 6600 milliárd forintot is eléri, ami a GDP 24 százaléka (és ebben még nincsenek benne a vállalatok és az önkormányzatok hitelei és kötvénykibocsátásai). Az eladósodottság ilyen mértékűre dagadása olyan puskaporos hordóvá vált, aminek kanócát a 2008-ban Magyarországra is begyűrűző pénzpiaci krízis és a jelenleg is tartó euróválság gyújtotta meg. 2011-ben, a gazdasági félelmek okán az euró és a frank megerősödött a forinthoz képest, ám a széles körben „menekülő devizaként” elkönyvelt svájci fizetőeszköz még az eurózóna pénzneméhez képest is szárnyalni kezdett. Amíg a devizahitelesek közül legtöbben 145–160 forint közötti árfolyamon vettek fel hitelt, 2011 egyes hónapjaiban a törlesztőrészletet a bankok már 230–240 forint közötti átváltással számolták; egy 10 százalékos leértékelődés pedig, vagy egy 1-2 százalékpontos kockázatifelár-emelkedés 80-90 milliárd forint többletterhet jelent a devizahiteles háztartásoknak.
A devizahitelezés árfolyamproblémája összességében nem kevesebb, mint egymillió háztartást, azaz közel minden harmadik családot érint ma Magyarországon. A svájci frankban eladósodók tömegeinél az árfolyamváltozás eredményeképpen fennálló hitelállomány ma magasabb, mint a törlesztés megkezdésének pillanatában volt. A 2010. júliusi becslések alapján a forinthitelek esetében a 90 napot meghaladó késedelmes fizetések aránya 5 százalék körül alakult, ellenben a jelzálog- alapú devizahiteleseknél ez az arány már 32 százalékos. A nagyobb profit érdekében a rossz minőségű hitelek felé mozduló bankszektor és a mindezt tétlenül figyelő állam felelősségét jól példázza, hogy a 90 napon túl nem fizetők aránya a leginkább fogyasztásra költött szabad felhasználású devizahiteleknél már 51 százalékra rúg.

Mit tesz a kormány?

A devizahitelezéssel kapcsolatban mindjárt az első kérdés, hogy annak vonatkozásában a kormánynak van-e bármiféle teendője. A válasz erre egyértelműen az, hogy igen, hiszen az előző kormányok válasza a devizahitelesek számára eddig az volt, hogy az adós fizessen többet, ugyanakkor belátható, hogy ez nem a válság megoldása, hanem annak elmélyítése irányába hatott.
A másik fontos kérdés, hogy a kormány helyesen teszi-e, hogy a közgazdász- szakma számára nem konvencionális eszközökkel igyekszik szabályozni a hitelezés kérdését. A nem szokványos módszerek segítségül hívását indokolja, hogy Magyarország és a magyarok biztonsága kérdőjeleződött meg alapjaiban a devizahitel-válság következtében. Az ország szintjén a szuverenitásról, a családok szintjén a státusbiztonság kérdéséről van szó. Egyfelől tehát a biztonság kérdése az állam önrendelkezésével van összefüggésben. Görögország ékes bizonyítéka annak, hogy a nemzetközi pénzvilág által kanonizált közgazdasági mércék és eljárások (például fiskális megszorítások, privatizáció) miként torkollhatnak mély társadalmi feszültségekbe és szűkíthetik be az állam önrendelkezésének jogát. Az állam adóssága – a devizahitelek miatt ellehetetlenülő családoknál nap mint nap látottakhoz hasonlóan – már önmagában a gazdasági (fiskális és monetáris) mozgástér csökkenésének irányába hat, ezáltal az ország spekulációnak való kitettségét is növeli. A válság kitörésekor például az MNB is csökkenthette volna kamatát, ahogy a világ összes jegybankja tette, de erre a devizahitelek miatt nem volt módja, amit az ország versenyképessége szenvedett meg. Az adósság tehát – jelentkezzen akár a háztartásoknál, akár az államnál – olyan, a nemzet és az emberek biztonságát fenyegető veszély, ami ellen akár nem megszokott eszközökkel is harcolni kell.
Másrészt a családok mindennapi biztonsága kerül veszélybe azáltal, hogy az állampolgárok lakhatáshoz, otthonhoz való alkotmányos alapjoga sérül. Ma közvetlenül mintegy százezer család néz szembe a kilakoltatás lehetőségével, de amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy Magyarországon sok esetben a lakóingatlan a családok egyetlen vagyona. A devizaadósság leginkább a fiatal, gyermeket nevelő házaspárok mindennapi megélhetéséhez kötődik, az ő státusbiztonságuk garantálhatósága érdekében tett intézkedések ezért annak a generációnak és társadalmi rétegnek a lélegzethez juttatását jelenthetik, amelyik a nemzet jövőjének alakítása szempontjából meghatározó jelentőséggel bír. A kormányzat lépése, vagyis a végtörlesztés lehetőségének bevezetése vélhetően 150–300 ezer háztartásnak segít adósságterheinek csökkentésében.
Végül nem árt még egy dologban tisztán látni. A kormányzati tervekkel kapcsolatban megfogalmazódó, a bankok és a piac által írt vészforgatókönyvek nem az inkompetens politikai magatartással szemben megfogalmazódó gazdasági racionalitást tükrözik, hanem maguk is a politikai logika termékei; tehát pró és kontra politikai természetű motívumok jelennek meg a közgazdasági vitákban. Ennek világos jele, hogy a vészforgatókönyvek közgazdasági érvek alapján egy időben állítják, hogy a végtörlesztéssel kapcsolatos döntés romba dönti az országot, és állítják azt is, hogy a hitelkiváltás keveseknek használ, azaz hatástalan marad. Míg azonban a kormány deklaráltan az ország és a családok védelmében tesz intézkedéseket, tehát közösségi érdekeket képvisel, addig a bankok nemzetféltő retorikája mögött saját magánérdekeik érvényesítése húzódik meg. Ez utóbbi tálalásban a kormány nem az adósság, hanem a bankok ellen hirdetett küzdelmet, felelőtlenül veszélyeztetve a magyar bankrendszer stabilitását. Ha viszont megfordítjuk a nézőpontot, és a közérdek felől veszszük szemügyre a kérdést, világos, hogy a magyar bankrendszer stabilitása a kormány érdeke is, döntésével a magyar kormány mindössze a társadalmi igazságosság jegyében a korábbinál nagyobb mértékben vonja be a pénzügyi szektort a válság terheinek fizetésébe.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.