Kutatómunka nélkül nincs igazi egyetem

Több mint negyven éve hazai és külföldi egyetemeken dolgozom, 1987 óta a Modenai Egyetem professzoraként, tagja vagyok a Bolognai és az Olasz Nemzeti Tudományos Akadémiának. Baráti és együttműködési kapcsolatok révén ismerem a hazai felsőoktatás világát. Úgy gondolom, a felsőoktatási törvény előkészületei célegyenesbe értek, és kötelességem néhány kérdésben véleményt elmondani. Kezdjük egy gyermetegnek tűnő, mégis nagy vitákat kiváltó kérdéssel: mi is tulajdonképpen az egyetem?
Egyetemnek nevezhetünk olyan (felső)oktatási intézményeket, amelyek egy-egy tudományág alkotó művelésére készítenek fel. Napjainkban előnyös, ha ezekben minél több tudományszak oktatása valósul meg, lehetőséget teremtve házon belüli együttműködésre és gazdasági előnyöket is kínálva, hiszen egy-egy tárgyat így több különböző szakon is lehet oktatni, és elkerülhetők a közelmúlt nevetséges „túlszakosított” intézményei (kissé túlozva, pl.: Csavargyártási Egyetem és hasonlók).
Az alkotó művelésre való okítás csak úgy lehetséges, ha az oktató is alkotó munkát végez. Ezt másként kutatásnak hívják. Ebből következik első tételem: igazi egyetem nem létezik kutatómunka nélkül. A munka csak akkor alkotó, ha tudom, mihez képest nyújtok újat, tehát a kutató-oktatónak tisztában kell lennie területe pillanatnyi állásával, ami mérnöki vagy természettudományos területeken naprakész tudást igényel. Csak ilyen oktató képes a legmodernebb tudást továbbadni. A felsőfokú képzettségűektől a társadalom alkotó munkát vár el, márpedig csak az aktív alkotással foglalkozó oktató tudja az alkotás módszereit kellő szinten továbbadni. Következésképpen, az utóbbi időben elharapódzott „kutató” és „nem kutató” egyetem besorolás fából vaskarika. Sajnos, külföldön is kezd divatos lenni. E megkülönböztetés tulajdonképpen „jól finanszírozott”, illetve „takarékosan üzemeltetett” egyetemeket kíván sajtóképesebb formában megnevezni. Ha valaki az előzőeket komolyan veszi, annak ez nem elfogadható. A „nem kutató” egyetemek főiskolaként való besorolása reálisabb lenne, még ha ez helyi vagy személyi hiúságokat sért is.
Az alkotás nem szükségszerűen drága. Emlékezzünk rá: egy hivatalnok (Einstein) lényegében papírral-ceruzával alkotta meg a relativitáselméletet, egy tüzértisztjelölt „semmiből alkotott új világot” (Bolyai). Ma sem szükséges drága beruházás komoly eredmények eléréséhez, jó példa erre a műegyetem két oktatójának térgeometriai felfedezése („gömböc”) vagy az ugyancsak kevés befektetést igénylő Rubik-kocka. Ezekből következik második tételem: lehet takarékosan is nívós munkát végezni. Ellenpélda: ha valakik meg is tudják venni egy terület legdrágább segédeszközét, eredményeik nem a működtetők, hanem főként a műszer készítőinek teljesítményei lesznek. Költségmentes kutatás nem létezik, már csak a szakirodalom költségei miatt sem.
Magyarországon az állam az oktatás fő finanszírozója. Az államot e vonatkozásban azoknak kell képviselni, akiket szabad választásokon a nemzet (a „választópolgárok” összessége) e feladattal megbízott. Ez jócskán különbözik több más ország helyzetétől, ugyanis míg itthon az egyetemek lényegében vagyontalanok (az épületek stb. állami tulajdont képeznek), addig számos államban (főként Amerikában) sok egyetemnek komoly vagyona van. Ennek fényében a sokat emlegetett „egyetemi önállóság” illúzió. Szarkasztikusan úgy lehetne fogalmazni, hogy csökkenő állami hozzájárulással egyre több önállóságot adtak – pénz helyett. Ez így van Olaszországban és másutt is. Az önállóságot hazánkban, mint annyi mindent, kicsit túlzásba vittük és érdekes torzulásokkal valósítottuk meg. Ily módon „keletkezett” a rektori konferencia (a rektorok tanácskozó szerve) mellett az úgynevezett Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB). Ez olyan hatáskört harcolt ki magának a felsőoktatás területén, amely már-már meghaladja az illetékes minisztérium hatáskörét. (Szakok indítása, működtetése, egyetemi tanári pályázatok, doktori „iskolák” stb.) Hatalma odáig terjed, hogy a MAB döntései ellen fellebbezni a MAB-hoz lehet, s csak másodfokon az illetékes minisztériumhoz. A MAB döntéseivel lényegében nem felelős senkinek és összetétele távolról sem tükrözi a választópolgároknak a parlamenti választásokon kifejezett akaratát. Ugyanakkor állami költségvetésből működik. E helyzet orvoslására az lenne a megoldás (harmadik tételem), hogy a MAB feladatait a jövőben az illetékes minisztérium oktatási államtitkárságának egyik osztálya lássa el, amely konzultálhat szakértőkkel, de fontos, hogy őket a választott testületek hivatalnokai kérjék fel, és nem a múltból „túlélő” bizonytalan hátterű szervezetek. E javaslat magában hordja annak rizikóját is, hogy az egyetemek világa jobban ki lenne téve a politikai élet változásainak, de valljuk meg, annyira polarizált körülmények között élünk (és várhatóan fogunk is még jó ideig), hogy steril, úgymond független szakértői testületek amúgy is alig képzelhetők el.
Meglehet, a fentiekkel többek érzékenységet sértettem, köztük talán olyanokét is, akiket magánemberként nagyra becsülök, de bizonyos kérdések világos megbeszélése több mint 20 évvel az első többé-kevésbé szabad választások és több mint 15 hónappal a történelmi kétharmados felhatalmazás után sürgősen időszerű.
Hasonló gond a magyar felsőoktatási intézmények nagy száma. Hozzávetőleges adatok: a tízmilliós Magyarország rektori konferenciájának (RK) mintegy hetven tagja van, míg a hatvanmilliós Olaszországénak alig több mint ötven. Emberileg aligha várható az RK tagjaitól, hogy saját kezdeményezésből mondjuk megfelezzék létszámukat (és persze az intézmények számát is). Az is kevéssé várható, hogy polgármesterek, akik parlamenti képviselők is, megszavazzák körzetük büszkeségének, a helyi egyetemnek vagy főiskolának a megszüntetését. Pedig (negyedik tételem): a magyarországi felsőoktatási intézmények számát sürgősen és radikálisan csökkenteni kell. Ez mindenekelőtt összevonásokkal oldható meg. Ilyen összevonások természetesen nem érinthetik a speciális rendeltetésű „kis” egyetemeket (pl. Károli Gáspár Református Egyetem és hasonlók), de különösen aktuálisak azoknál, amelyek magukat „nem kutató” egyetemnek minősítették, vagy ilyen besorolás ellen nem tiltakoztak. (Azt már szinte ki se merem mondani, hogy korábban a SOTE az ELTE elődjének orvoskara volt.) A kivételes lehetőségekkel rendelkező kormánytöbbség sürgős teendője lenne, hogy illetékes államtitkárságának e területen is teljhatalmat biztosítson, s a kormánytöbbség belső vitái során a résztvevők ne külső fórumokon vívják meg csörtéiket, mert ez remek muníciót biztosít olyanoknak, akik nem igazán érdekeltek a nemzeti kormány sikeres működésében.
1988-ban, mint a Bolognai Tudományos Akadémia tagja részt vehettem a Bolognai Egyetem 900. évfordulójának egy-két rendezvényén. Közelről láttam, hogyan kezdődött ez a „bolognai folyamat”. Fő célja volt, hogy a világ (főként Európa) egyetemei vezessenek be olyan változtatásokat, amelyek lehetővé teszik a hallgatók és az oktatók szabad áramlását, vagyis egyetemközi tanulmány- és munkautakat. Ez később olyan törekvésekbe torkollott, amelyek az európai egyetemek tantervének angolszász mintára való átalakítását („gleichschaltolását”) erőltették. Utóbbi egyik legkárosabb kinövése az úgynevezett kétfokozatú oktatás. Három könnyen belátható ellenérvet említenék meg: napjainkban az emberiség tudásanyaga 3-5 évenként megduplázódik, ez nem teszi különösebben időszerűvé, hogy a tananyag 40 százalékos csökkentésével (3 év) szerzett „fokozatot” egyetemi fokozatnak tekintsük. A másik: a 3 éves kurzusokon diplomát szerzett hallgatók életük végéig fokozatuk foglyai és a vezető állások jó része elérhetetlen lesz számukra, sőt a beosztott helyekért folyó versengésben is hátrányba kerülnek a valódi (5 éves) diplomával rendelkezőkhöz képest. Végül a harmadik: a tananyagnak a 3 + 2 éves oktatáshoz szükséges átszervezése jelentősen rontja a 3 + 2 = 5 évvel végzettek tudásának minőségét is. Megemlítem egy előnyét is: a harmadik év után írandó „kis diplomamunka” jó előtanulmány az ötödik év után esedékes diplomadolgozat elkészítéséhez – de ezt be lehet iktatni az 5 éves kurzusba is. Mondottakból következik ötödik tételem: a kétfokozatú egyetemi oktatást sürgősen meg kell szüntetni, és vissza kell térni a „folyamatos” 5 éves képzésre. Amúgy több olasz egyetem is komolyan foglalkozik e visszatéréssel.
Az ötödik év után szerezhető (általában 3 éves) doktori fokozat kérdéséhez csak két rövid megjegyzés: mosolyra késztetőnek tartom a meggyökeresedett, bár idegen eredetű „doktor” (dr.) helyettesítését az angolszász Philosophy Doctorral (PhD). A másik: minden olyan intézményben, amely megérdemli az egyetem nevet, lehetőséget kellene adni arra, hogy adjon ki doktori címet (és nem a különféle „doktori iskolák”!). A 3 éves képzés kiterjedtebb művelése elsősorban pénzkérdés. S bár tisztában vagyok az ország több mint kritikus gazdasági helyzetével, a döntéshozókat emlékeztetném egy amerikai eredetű bölcs mondásra: ha sok pénzed van, gondolkodhatsz azon, hogy mit kezdjél vele, ha kevés pénzed van, azt fektesd okvetlenül a gyerekeid taníttatásába!

A szerző akadémikus, vegyészprofesszor