Megújulás közös felelősségvállalással – vagy bukás

Írország, Görögország, Amerikai Egyesült Államok. Az elmúlt években sokszor szerettük volna, ha gazdasági kérdésekben Magyarországot ezen országok között emlegetik. Ma viszont elemi érdekünk, hogy ne csatlakozzunk az „illusztris klubhoz” – vagyis a potenciális fizetési problémákkal szembesülő országok köréhez. Az adósságválság hatásait kizárni nem tudjuk; az egymással összefonódott gazdaságú országok világában egy-egy nagyobb ország gazdasági rengései hullámként végigfutnak minden országon. Azt persze még nem tudjuk, hogy a legutóbbi rengések csak átmeneti áradást vagy mindent pusztító szökőárt eredményeznek-e majd…
Egy brit közgazdász, William Houston már 1993-ban az 1929–33-as válsághoz hasonló gazdasági összeomlást jelzett a 90-es évek közepére. Vízióját „egyszerű” cikluselmélettel magyarázta: szerinte három gazdasági és három klimatikus ciklus (egy ezeréves, egy 180 éves és egy néhány évtizedes) épp egyszerre ér véget. Houston a gazdasági válságot a vállalatok és a magánszemélyek eladósodása és a tőzsdei spekulációk miatt vetítette előre. Igazán újszerű megközelítését viszont a környezeti folyamatok erőteljes gazdasági hatásainak figyelembe vétele adta. Houston lehet, hogy tévedett az időpont meghatározásával, azonban a gazdasági és természeti erőforrások végtelen kiaknázását és a jövő felélésének fenntarthatatlanságát illetően fájdalmasan igaza volt. A világgazdaság átfogó problémáin túl közvetlen környezetünk, az Európai Unió oszlopai most főképp az említett adósságválság miatt recsegnek. Egyes országok fizetőképességi problémái az euró monetáris rendszerét és az unió reálgazdaságát is még mélyebb válságba sodorhatják.
A világgazdaságban, az unió országaiban lévő folyamatokat minden magyar olvasni és írni tudó embernek látni kell. A világgazdasági és a hazai helyzetkép ismeretében pedig rajtunk is múlik, hogy a külföldhöz ezer szállal kapcsolódó magyar gazdaságot a válság rombolása (és egyben tisztítása) után hogyan újítjuk meg.
Államadósság és alacsony foglalkoztatottság: hazánkkal kapcsolatban ezek a legtöbbször hallott, talán már unalmas szavak. Mivel minden gazdasági program alapja a jelen értékelése, érdemes néhány adatot közölni, miért ezek a tényezők állnak a kormány gazdaságpolitikájának fókuszában.
Magyarország bruttó államadóssága a bruttó hazai össztermék, a GDP 80 százalékát tette ki 2010 végén, az adósságszolgálattal kapcsolatos kiadások pedig a GDP közel 4 százalékára rúgnak. E kiadás nagyságrendileg a központi költségvetés helyi önkormányzatokra fordított összegeivel egyezik meg, és duplája a családi, szociális támogatásoknak. Mondhatjuk, hogy ez természetes; akinek sok adóssága van, annak sokat kell fizetni. Csakhogy hazánkban nem csupán az államadósság mértéke és így a törlesztőrészletek magasak, hanem az adósságunkat is igen drágán finanszírozzuk. Ha a jelenlegi államadósságot a lengyel kamatszinttel finanszíroznánk, akkor – az államadósság szerkezete miatt évente eltérő mértékben – 50–150 milliárd forinttal kisebb kiadást kellene teljesítenünk. Öszszehasonlításképp: a sokat vitatott népegészségügyi termékdíjból (más néven chipsadóból) származó éves bevétel mintegy 20 milliárd forintra tehető. Ha összevetjük öt ország (Németország, valamint a visegrádi négyek) tízéves, euróban kibocsátott állampapírjainak hozamát, akkor Németország esetén 2,5 százalék, Csehország és Szlovákia esetén 4,0–4,3 százalék, a lengyel papíroknál 4,5 százalék, míg a magyar kötvényeknél – az elmúlt hónapok csökkenő hozamrátája mellett is – 6 százalék feletti hozamot látunk (2011 augusztus eleji adat). Figyelem! A papírok között csak a kibocsátó ország pecsétje és az általuk fizetett kamat különbözik…
Ha nemcsak a felárak, hanem maga az államadósság is „mindössze” a lengyel 55 százalékos szinten állna, akkor évente körülbelül 400 milliárd forinttal kisebb kiadást kellene teljesítenünk. Ez forrást jelenthetne például a régiós szintnél kényszerűen magasabb adócentralizációs ráta csökkentésére. Magas államadóssággal más országok is küszködnek, például Japán, ahol a GDP 200 százaléka körüli e mutató. Ott viszont olcsón, belföldi megtakarításokból finanszírozható az államadósság, hiszen a japán lakosság nagy összegű megtakarításaiból jelentős részben hazai állampapírt vásárol, így az ország „önmagát finanszírozza”. Magyarországon ellenben az államadósság 47 százaléka külföldi devizában áll fenn, valamint a maradék 53 százalék forintban fennálló adósság mintegy harmada is külföldi befektetők kezében van, ráadásul a vállalkozások és a lakosság is eladósodott. Belső forrásaink tehát korlátozottak, az állam adósságait így külföldről, drágán finanszírozza, mindez pedig a gazdaságpolitika mozgásterét is erősen korlátozza.
A hazai 55 százalékos foglalkoztatottsági szint a második legalacsonyabb az unió tagállamai között, jóval alacsonyabb, mint a hasonló gazdaságtörténeti múlttal rendelkező visegrádi országoké. Hazánkban korai nyugdíjkedvezményekkel, illetve egészségkárosodás címén százezrek vonulnak ki idő előtt a munkaerőpiacról. Elgondolkodtató, hogy a szintén tízmilliós Csehországban egymillió fővel többen dolgoznak, illetve Szlovákiához, vagy az OECD-országok átlagához képest nálunk kétszeres a rokkantsági ellátásában részesültek aránya.
Mindezen kívül az állam működésének több területén (önkormányzati gazdálkodás, egészségügyi rendszer, felsőoktatás) a rendszerváltozás óta eltelt húsz év alatt olyan változási igények értek meg, amelyekkel néha még az alapvetően különböző szakmai műhelyek is egyetértettek, azonban a kellő politikai erő hiányzott a javaslatok érvényesítéséhez. Nem kérdés tehát, hogy gazdasági átalakulást mind a magyarországi folyamatok, mind a világgazdasági válságot követő gazdasági struktúra kiépítési követelménye elkerülhetetlenné teszi. A kérdés az, hogy milyen reformokat kell végrehajtani. A kormány eddigi válasza a kihívásokra az Új Széchenyi-terv, a tavasszal meghirdetett Széll Kálmán-terv, azzal összhangban a nagy ellátórendszerek átalakítása, valamint a munkavállalást ösztönző szabályok megalkotása. Jó lenne, ha a közéleti vitát a javaslatok tartalma, és nem azok alternatíva nélküli kritikája jellemezné. Ez az a pont ugyanakkor, ahol a változtatások ügye nemcsak gazdasági, hanem társadalmi kérdésként merül fel.
Egy nemzet nagysága, érettsége épp a válságos helyzetekben mutatkozhat meg. A történelemben számos nemzet és ország emelkedését és bukását láthattuk. Az európai demokrácia – s ennek részeként az egymásért való felelősség – megteremtőjeként ismert görögök ma épp Európát, az eurózónát ránthatják a mélybe. Ugyanaz a nép, amely méltán büszke múltjára, kultúrájára, tudományos, filozófiai eredményeire, az elmúlt években olyan állami elitet „termelt ki”, amely megmásította a statisztikai adatokat, s rossz döntései miatt ez az ország az uniós források felhasználásának inkább negatív példája. A magyar társadalom tagjai az egymás iránti felelősségből, felnőttségből fognak vizsgázni akkor, amikor elfogadják az átalakítások szükségességét, vagy amikor ellenállnak azoknak.
Nem fogadható el az a hozzáállás, amely vagy eleve kizárja a változtatás szükségességét, vagy csak általánosságban fogadja el, s az egyéni áldozatvállalást már elutasítja. Sok érdek ütközhet: a rövid távú (vagy annak hitt) egyéni érdekek a hosszú távú, a társadalom egészének, s így annak részeként az egyénnek az érdekeivel. Mindenki, aki azt mondja, hogy a változtatások, a megújulás híve, csak például a rendvédelmi területen ne módosuljon a nyugdíjrendszer, vagy a segélyezettek közmunka nélkül jussanak támogatásukhoz, a közszférában gyorsabban nőjenek a bérek, vagy a gyógyszergyártók pozíciója ne változzon, az épp az átfogó, az ország egészét felemelő intézkedések sikerét kockáztatja. A változások alóli kibújás a meglévő terhek áthárítását jelenti a jövő generációkra. Nem hiszem, hogy egy felelős szülő gyermekeit béklyóba kötő adósságot szeretne örökül hagyni.
Az elkövetkező években kiderülhet, hogy a görögöktől mit tanultunk: a demokrácia lényegi elemét, az önmagunkért és egymásért való felelős magatartást, vagy pedig a változtatások elutasítását.
Felnőttként szembenézni a problémákkal, és áldozatot vállalni a sikerekért – ez talán még nehezebb is, mint a gazdasági felemelkedést, az államadósság csökkenését és a foglalkoztatottság növekedését eredményező programot meghatározni. A magyar társadalom a számos országra kiterjedő európai értékrendvizsgálat és egy 2009-es nemzetközi összehasonlító értékvizsgálat szerint az úgynevezett kulturális értéktérképen inkább Bulgáriához, Moldovához, Ukrajnához áll közelebb, mint Szlovéniához vagy a nyugat-európai országokhoz. A magyar társadalom kevéssé együttműködő, egymással szemben bizalmatlan, a normaszegések tekintetében megengedőbb, a demokratikus intézményrendszerben nem bízó társadalom. Ezen mélyen gyökerező értékek megváltoztatása túlnyúlik egy-egy kormányzati ciklus, vagy akár egy gazdasági program megvalósíthatóságának időhorizontján, s komolyabb feladatnak tűnik, mint a problémák helyes gazdasági receptjének megtalálása. Ebben mind a politikai vezetőknek, mind a média meghatározó hangjainak, mind a szakszervezeti vezetőknek, mind az egyéb véleményformálóknak kiemelt szerepe van.
S ha már értékorientációnkat nem mindig a nyugat határozza meg, szíveljük meg egyik mondásuk igazságát: „no guts, no glory” – vagyis „erőfeszítések nélkül nincs siker”. Ha eszerint hozzuk meg döntéseinket, akkor „a magyar név megint szép lesz”.

A szerző a költségvetésért felelős helyettes államtitkár