Kis túlzással kijelenthető, hogy a Trianon utáni magyar külpolitika számára hétévente került sor sorsfordító eseményekre. A nemzetközi helyzet végleges rendezését célul kitűző, valójában egy újabb háború magjait elvető Párizs körüli békék legigazságtalanabbikát, a trianoni diktátumot 1920. június 4-én írták alá. Hét év múlva Bethlen és Mussolini olasz–magyar barátsági szerződést kötött, amelynek hála Magyarország kitört a nemzetközi elszigeteltségből. 1934-ben Gömbösnek az osztrák felet is sikerült bevonnia a szövetségbe, így Budapest már magabiztosabban léphetett fel soha fel nem adott revíziós célkitűzése érdekében. 1941-re végül befejeződött a terület-visszaszerzések sorozata, amelyekkel az egykor elcsatolt részek pontosan egyharmada tért vissza az anyaországhoz.
Apponyi Albert 1920. január 16-án elmondott párizsi beszéde minden tekintetben megalapozta a későbbi revizionista propaganda állandó elemeit. Noha a magyar küldöttség és vezetője pontosan tudta, hogy a szónoklattal és a mellékelt térképekkel aligha csikarhatja ki az eleve eldöntött diktátum megváltoztatását, becsületből és a magyarságról kialakult sötét kép árnyalása érdekében mégis fontosnak érezte a szónoklat összeállítását – mondja Hornyák Árpád történész (PTE BTK). Az etnikai, történelmi, földrajzi és gazdasági érvek súlya alatt ugyan nem roppant össze a versailles-i testület, viszont huszonöt évre elegendő érv és toposz keletkezett, mint például, hogy a sokat hangoztatott wilsoni elvek Magyarország esetében nem érvényesülnek, vagy hogy „a történelmi Magyarország biztosította Európa békéjét a keletről fenyegető közvetlen veszedelmekkel szemben”. A magyar külpolitika a trianoni békediktátum aláírása után egyszerre képviselte a revíziót és a beilleszkedés politikáját. Míg Bethlen István 1921. árpilisi programbeszédében a trianoni béke nyomán létrejött kényszerű helyzetbe való beilleszkedést hangsúlyozta, addig a belföldi üzenetek az irredentizmus jegyében fogalmazódtak. Zeidler Miklós történész (ELTE BTK) felidézi két évvel ezelőtti könyve (A revíziós gondolat) fő mondanivalóját, vagyis hogy a nemzetközi színtéren a szerződés etnikai revízióját hangoztató kormány a hazai közvélemény előtt nem engedett a „nem, nem, soha!” jelszavából.
Kezdetben az 1918 decemberében alapított Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája látta el a „mindent vissza” jegyében álló propagandatevékenységet – mondja Hornyák. Az 1921 végéig működő szervezet fél évvel a békeszerződés aláírása után állította fel a fővárosi Szabadság téren a négy elcsatolt országrészt szimbolizáló allegorikus irredenta szoborcsoportot. Az általuk alkotott félkör közepén avatták fel 1928. augusztus 20-án az ereklyés országzászlót, majd négy év múlva ugyanitt kapott helyett a magyar fájdalom szobra, amely gyermekeit sirató anyaként ábrázolta a trianoni Magyarországot. A köztéri alkotások és a trianoni béke ellen tiltakozó számos plakát megteremtette az irredenta kultusz megannyi mítoszát és szimbólumvilágát. Ezek közül a legalapvetőbb a krisztusi szenvedésnek a trianoni Magyarországra vetítése és az Európa szabadságát oltalmazó magyarság képe volt. Az iskolai napok kezdéseként és zárásaként elmondott Magyar hiszekegy sorai – „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában” –, valamint a területvédő liga 1920-as pályázatának nyertes szlogenje – „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” – a korszak legismertebb jelszavai lettek.
Míg Budapest 1920 és 1927 között kényszerszövetségekkel igyekezett kitörni a nemzetközi elszigeteltségből, addig 1927-ben az egyik nagyhatalom barátságát sikerült elnyernie. Az 1927. áprilisi olasz–magyar barátsági szerződés aláírásakor ráadásul Mussolini kijelentette, hogy „a Duna-medence jelenlegi berendezkedését nem lehet véglegesnek tekinteni”. Pár hónap múlva jelent meg a legnagyobb példányszámú brit napilap, a Daily Mail hasábjain a laptulajdonos, Lord Rothermere cikke Magyarország helye a nap alatt címmel. Ebben az etnikai határok visszaállítása mellett tett hitet, és a nyomaték kedvéért kijelentette: „gyökerestül kell kitépnünk a trianoni béke elszáradt füvét s holt rönkjét, mielőtt egy eltévedt szikra lángra lobbantja”. Noha a londoni politikacsinálók nem hallgattak a politikai szempontból súlytalan sajtómágnásra, ráadásul lapja a világháború alatt még Csehszlovákia összetákolásáért lobbizott, itthon hatalmas hullámokat vert a magyarbarát cikk, amelynek egyetlen eredménye az éveken át tartó ünneplés és illúziókergetés lett – von mérleget Zeidler. Szintén 1927-ben alakult meg a Magyar Revíziós Liga, amelynek elnöke a korszak „írófejedelme”, Herczeg Ferenc lett. A szervezet feladata a külföldi véleményformálók és a nyugati közhangulat Trianon-ellenes tájékoztatása volt, amely felemás módon sikerült. A taglétszám körüli trükközés eredményeként ugyan a korszak közepére kétmillió fős lett a liga, a kiadványok pontatlansága és a dilettantizmus azonban rendre megakadályozta, hogy tartósan a magyar ügy mellé lehessen állítani a külföldi közvéleményt.
Miután Magyarország a harmincas évek elejére kitört a nemzetközi elszigeteltségből, a hivatalos revíziós célkitűzések is megváltoztak. Ettől kezdve ugyanis a korábbi „mindent vissza!” elvhez tért vissza a magyar revíziós propaganda a Felvidék és Kárpátalja tekintetében. Az első reális terület-visszaszerzési lehetőség 1938 nyarán merült fel, amikor Hitler tájékoztatta a magyar vezetést, hogy küszöbön áll a Csehszlovákia elleni német támadás, magyar segítség estén pedig Berlin nem lenne hálátlan. Az agresszor szerepét ekkor nem szívesen választotta az Imrédy-kormány. S jól tette, mert kis idő múlva tárgyalásos úton is lehetőség nyílt a határmódosításra. Az 1938. november 2-i első bécsi döntés értelmében a Felvidék déli része, mintegy 12 ezer négyzetkilométer tért vissza. Az itt élő egymilliós lakosság 86,5 százaléka volt magyar nemzetiségű. Amikor Németország 1939 márciusában megszállta Csehországot, a magyar csapatok néhány nap alatt birtokba vették egész Kárpátalját. A 11 ezer négyzet-kilométeres régió 600 ezer fős lakosságából 40 ezer volt magyar. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés értelmében visszacsatolták Észak-Erdélyt és a Székelyföldet Magyarországhoz, ekkor 43 ezer négyzet-kilométernyi terület tért vissza, az itt élő két és fél milliós lakosság fele volt magyar. Végül, Jugoszlávia 1941. áprilisi német megszállásakor a honvédség egy hét alatt visszafoglalta a történelmi Délvidék kétharmadát, azaz 12 ezer négyzetkilométert. Az ott élő 1,1 milliós lakosságnak harmada volt magyar nemzetiségű. Hornyák Árpád úgy látja, hogy a négy revíziós lépés két modellt követett, hiszen a két bécsi döntés – a tengelyhatalmakon kívül ugyan jóvá nem hagyott – tárgyalás eredménye volt, a kárpátaljai és a délvidéki bevonulás viszont katonai aktus.
A két világháború közötti revíziós külpolitikáról és irredenta propagandáról szól csütörtökön az Ősök tere. Az adás időpontja a Hír Tv-ben: csütörtök 22.30, szombat 15.30 és szerda 16.05.
origo.hu
Így hagyták meghalni társai a traktorbaleset áldozatát
