Udvarias ufó

„Mindenhová soroltak már. De igazából nem szeretek csatlakozni sehová sem, főleg oda, ahol hülyeséget beszélnek” – mondja Wahorn András autodidakta képzőművész, az egykori A. E. Bizottság együttes alapítója. Szerinte az az időszak élete legfontosabb korszaka volt, azóta sok illúzióval sikerült leszámolnia.

Varga Attila
2011. 09. 12. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Sírba visztek – A Bizottság a Műcsarnokba megy címmel a nyolcvanas évek legendás alternatív zenekarának történetét, alapítóinak képzőművészetét feldolgozó kiállítás nyílt tegnap a Műcsarnokban. Wahorn Andrást, a zenekar frontemberét, képzőművészt csütörtökön kerestük fel, képei elhelyezése közben. A technikai segéderők acélkosárban állva, hat méter magasban állítgatták a reflektorokat, amelyek megvilágítják Wahorn egyik grandiózus méretű festményét. Lent a földön speciális írásvetítő, amely a szemközti terem falára vetíti a kép kontúrjait, három fiatalember segítségével ott készül egy új mű az utolsó percben.
– Az utóbbi tizenöt évben – különösen Amerikában – tízezer darab pár centis felületű, monumentálisan kicsi művet készítettem. Bármi megjelenhetett rajtuk nyuszitól emberig, hegytől maszkig, pisztolytól rúzsig, négykézláb álló majomtól személyautóig, hullámtól serlegig. Ami létezik a világon, azt én lerajzoltam, a sok kis ide felrakott ábra pedig női testet fog kitölteni. Nem lesz más, mint egy nagy nő. Persze az alapműnek is különleges a története – magyarázza Wahorn András a kiállítótermek között járva. Kis túlzással élve úgy fogalmaz: megjárta a festmény a kommunista Belügyminisztérium börtönét is. Azaz 1987-ben Lyonban egy kiállításra festette, itthon most állítják ki először. Három méter hússzor tizenhat méter negyven centis méretű. Ugyanazon a francia kiállításon ifjabb Rajk László a szabadság vonatát akarta leengedni a múzeumi tetőről, de nem engedték ki Magyarországról.
– Megszereztem Aczél György telefonszámát, és annyira combosnak éreztem magam abban az időben, hogy felhívtam a titkárnőjét, azt követelvén, hogy eresszék ki Rajkot. Rajk persze nem jöhetett ki, az én festményemet viszont kiállították. Az a kozmetikai gyár, amely a kozmetikumokat adta a festéshez, meg akarta venni a képet, de csak akkor, ha egy fél métert levágok belőle. Akkor én annyira büszke voltam, hogy nemet mondtam, pedig az áráért házat vehettem volna. Nos, a művet összetekerték, és hazaküldték az itthoni művészek külföldi bemutatkozásait engedélyező Artexhez. Miután egy évig keresték a képemet, de nem találták, bepereltem a társaságot, mire előkerült a tekercs. Ekkor elmaradt haszon miatt fordultam bírósághoz, és négy év múlva, a rendszerváltást követően a javamra döntöttek a bírák, s egymillió forintot kifizettek a számlámra. Közben kiderült, mi történt. A Belügyminisztérium bekérette a képemet, mert a hülyegyerekek azt hitték, hogy majd látnak rajta valamit a furcsa politikai berendezkedésből. A Magyar Nemzeti Galériában letétbe tettük a képet, szerencsére itt kiállították, s az a szörnyű, hogy a galéria már nem fogja visszakérni, mert nincsen raktározási helye.
– És ez a Majom a tengerparton című alkotás a Sziget Fesztiválon készült? Bár az újságok szerint ott Hogyan viselkednek a majmok címmel készített képet.
– A dátum is ott van elrejtve valahol. Nézzük csak. Áhá! Ez is 1987-ben készült. A Szigeten egy performance-t szerettem volna csinálni. Nagyon szeretem az állatokat. Jobban, mint az embereket, mert ők tudják, hogy mi a pálya. Az emberek nem tudják, se te, se én, minden csak illúzió. Ezért elhatároztam, hogy én festek, két majom ott ül, egy etológus pedig előadást tart a majmok és az emberek közti különbségről.
– Igazi hús-vér majom? Mit szólt ehhez az ÁNTSZ?
– Végül igazi hús-vér majom nem ülhetett ott, de Karafiáth Orsolya vállalta, hogy beöltözik majomnak, a másik majom pedig a testvére volt, aki angolról magyarra fordította az etológus angol nyelvű szövegét. Rendkívül jól sikerült előadás volt, amelynek részleteit meg is lehet majd ismerni a kiállítás filmes programjain.
– Bizottságos korszaka bevallottan élete egyik legszebb időszaka volt. Ezt az időszakot feleleveníteni, kiállításon bemutatni egyfajta örömünnep, ragyogás?
– Nem. Nem. A legfontosabb időszak volt. Korábban valóban azt hittem, hogy a legszebb, de most, hogy felidéztük, amit én nem is akartam, csak Gulyás Gábor Műcsarnok-igazgató nagyon ragaszkodott hozzá, rájöttem, a legjobb lett volna otthagyni abban a korban, s nem venni elő. Most előjön az a sok küzdelem, amelyen akkor végig kellett mennem, és fölidegesítem magam. Az igazság az, hogy az volt az az időszak, amikor a történelem reflektora ránk irányult, és amit csináltunk, az nagyon fontos lett sokaknak. Gondolom, ezért vagyunk most is itt. (A Bizottságból „ügy” lett, amelynek abszurditása odáig fajult, hogy a popszakma komolyan vételét demonstrálandó külön kitért rájuk Tóth Dezső művelődésiminiszter-helyettes az 1981-ben Tatán elmondott beszédében – A szerk.) Ez azért érdekes, mert utána az ember hiába okosodik, és lesz szebb, mint esetemben látható, mégis akármit tesz, az már nem lehet olyan fontos, mint akkor.
– Dehogynem. Három évvel ezelőtt megint felkeltette a figyelmet, mikor mezőszemerei lakosként panaszkodott a közbiztonság hiányára, s még azt is kilátásba helyezte, hogy puskát vesz, és lelövi azt, aki kéretlenül bemegy hozzá.
– A nyilatkozatok után a cigányok elkönyveltek a faluban a bőrfejűek vezetőjeként. Ma sem jobb a helyzet. A héten három éjszakát ültem Barna barátommal álarcban egy fészerben. A szomszédom, Angéla néni földjét vigyázzuk vakus fényképezőgéppel a kezünkben. A tolvaj a negyedik éjszaka jött, valaki szólhatott neki arról, hogy őrködünk. Az emberek továbbra sem beszélnek nagy plénum előtt a közbiztonság aggasztó voltáról, és megkaptam azért is a magamét, mert egy falusi vezető feleségét megbüntették a rendőrök azért, mert az autójában nem volt láthatósági mellény. Egyszóval senki sem akarja a rendet.
– Isten malmai lassan őrölnek.
– Az az érzésem, hogy nem is őrölnek. De még az is lehet – bár ezt nem szabadna mondanom –, talán Isten sincs. Csak a vak világ. Hadakozik egyik erő a másikkal.
– Mindig vigyázott rá, hogy ne sorolják egyik oldalhoz sem.
– Mindenhová soroltak már. A Kuruc.infón libsi voltam, a Klub Rádióban pedig a jobboldaliak szálláscsinálója. De igazából nem szeretek csatlakozni sehová sem, főleg oda, ahol hülyeséget beszélnek. Még néha én is. De azt hittem, a művészetemről beszélünk. Igaz, megélt dolgaimról festek. Itt van egy kép, ahogy a pisztolyommal a házamat védem, és itt egy másik, amikor Mezőszemerén leszáll egy udvarias ufó. Másfél hónapja tudtam meg, hogy lesz egy ilyen kiállítás, azóta bronzszoborban is megformáltam a Bizottság zenekar tagjait. Egyfajta síremlék. Ezzel, most, hogy bekerültünk a Műcsarnokba, sírba teszszük a Bizottságot.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.