A múlt héten írtunk egy kétszárnyas modern hidroplán kapcsán az egymás feletti szárnyakról, amely megoldás lassan nyolcvan éve szinte teljesen kikopott a repülőgépiparból. A Caproninál viszont volt szárny bőven, triplánt épített meg egymás mögötti triplánt.
Az első világháború után egy százszemélyes óceánátrepülő gép megépítésének felvetése nagy merészségnek, vagy inkább szentségtörésnek tűnt. Tízutasnyi kapacitás alatt tartottak ekkor még a későbbi nagyágyúk. A Junkers hidroplánja, az F13, amely egyébként a világ első teljesen fémépítésű gépe volt, csak négy utast szállított. Az óceán túloldalán a Boeing pedig új hidroplánjánál még csak két utasnál tartott, akik még nyitott kabinban, a postazsákok között utazhattak.
A kor szokásának megfelelően még egyszemélyes gépre sem írtak ki óceánátrepülő pályázatot, viszont az olasz repülőgép-tervező a Ca–60 gépénél egyből már száz utasban gondolkodott, akit átrepíthet az Atlanti-óceánon.
Caproni egy doboz alakú hajótestből indult, amely inkább vasúti kocsinak néz ki, mint hajónak, hossza 24 méter, tele ablakokkal. Sajnos a belsejéről nem találtam képet, viszont egy korabeli filmen egy rámpán a szűk ajtó miatt lehajtott fejjel végtelenül masíroztak bele a próbautasok.
Az úszó vasúti kocsit a tervező telepakolta szárnyakkal, az összes szárnyfelület kétszer akkora volt, mint egy mai B–52 bombázógép szárnyfelülete. De a fesztáv csak 30 métert bírt még el, ezért a szárnyakat egymás fölé helyezték hármasával. Caproni három ilyen szerkezetet tett az utaskabinra. A kilencszárnyas óriás hidroplán végül tíz méter magas lett.
Amerikából rendelt hozzá nyolc motort, amelyek a száz kilométer körüli óránkénti utazósebességhez összesen háromezer lóerőt teljesítettek.
Az óriási hidroplán 1921-ben az első felszállásakor lezuhant, és javíthatatlanul összetörött. A kudarc után Caproni jóval lejjebb adta, a nyolcvanas számú modellek között a tízutasos biplánja fonott karosszékekkel viszont nagyon elegáns lett.
Kérdés, hogy a Ca–60 modell normál üzemmódban egyáltalán repülőképes volt-e. Erre nemrégen két pozitív válasz is született. Az egyik egy méretarányos rádió-távirányitású modellként tornateremben repült, a másik pedig a virtuális repülésben már flottaként csillogott.
Caproni kudarca után, közel tíz évre rá a német Dornier építette meg az első óceánjáró nagy hidroplánt, amely a Bodeni-tavon tett berepülése során 150 gyári dolgozót is levegőbe emelt. Az egyszárnyú Dornier Do-X hidroplán a tengereken át csak hatvan személyt szállított volna, miként később a clipper hidroplánok is a kényelem oltárán feláldozták a nagyszámú utas lehetőségét.
Ha tetszett a cikk, keressék a Vízirepülés.hu című oldalunkat. A múlt héten jelent meg egy hosszabb írásom Repülőfesztivál egy osztrák tavon címmel, olvassanak bele abba is!
