Szinte megtizedelte az országot az NKVD, mégsem beszélünk róla

Egymillió magyar sorsa forgott kockán. Rákosi csak kampányolt, de mi köze Hitlernek a málenkij robothoz?

– Miért nem ismeri kellőképpen a magyar társadalom a gulág témáját? Egyáltalán, miért nem tudjuk a helyén kezelni?
– Leginkább azért, mert a rendszerváltozásig nem is mertek beszélni a túlélők. Aki a Gulag (Javítómunka-táborok Főigazgatósága) vagy a Gupvi (Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóság) lágeréből hazajött, annak azt mondták, hogy ha beszélnek, akkor visszaviszik őket a Szovjetunióba. Az előző rendszer prominens képviselői 1989 után is ott maradtak elég sok helyen, és nem nagyon örültek volna, ha ez a téma valahonnan előkerül. Igazából ennek tudom be, hogy nem ismeri ma kellőképpen a társadalom a málenkij robot, a Gulag- vagy éppen a Gupvi-táborok rendszerét. Az első visszaemlékezések is csak 1989-ben jelentek meg. Tabutémáról beszélünk, és kicsit sarkítva mondom: 1989–90-ig nem lehetett kutatni, utána pedig szinte már nem volt mit kutatni. Kutatásaim során sokszor találkoztam azzal, hogy a keresett iratanyagok eltűntek, így például a Magyar Vöröskereszt teljes 1945–46-os hadifogolyanyaga is. A vöröskereszt főtitkárát, Gábor Áront is elhurcolták a gulágra. Tulajdonképpen arról nem lehetett beszélni, hogy a „dicsőséges” Vörös Hadsereg polgári lakosok tömegeit elhurcolja. Maga Rákosi elvtárs is azt mondta, hogy a háború az háború, ahol fát vágnak, ott forgács is hullik. Egy márciusi levelében Rákosi azt írja Georgi Dimitrovnak, a Bolgár Kommunista Párt főtitkárának, hogy ismét megsokasodtak a razziák Budapesten, emberek ezreit viszik el a gyárba menet vagy jövet az utcákról hadifogolyként. Ezekről egyszerűen nem lehetett beszélni. A kilencvenes években, sőt még 2009-ben is attól féltek a túlélők, hogy ha beszélnek minderről, ismét visszaviszik őket vagy családjuknak lesz bántódása emiatt.

– Ez ismerős reakció. Az elmúlt hónapban kerestem fel egy világháborús veteránt, hogy interjút készítsek vele. Megtiszteltetésnek vette a megkeresést, mégis nemet mondott, arra hivatkozva, hogy megjárta a fogolytáborokat, nem fog interjút adni.
– A legmélyebben, a zsigerekben él a félelem ezekben a meghurcolt emberekben.

– Említette Rákosi levelét, melyben a pesti tömegek elhurcolásáról ír. 1945 márciusáról van szó.
– Igen, Budapest ostroma után másfél hónappal, március 29-én jelenti Hátszegi Ottó ezredes – akit Budapest szovjet városparancsnoka mellé rendelt összekötő tisztként a debreceni ideiglenes kormány –, hogy az épülettömböket az NKVD körülveszi, s a 18 és 50 év közötti férfiakat elviszik. Sőt, még április közepén is! Mivel elhúzódott az ostrom, Malinovszkij marsall magyarázattal tartozott Moszkvának. Gondoljunk bele, mire véget ért a főváros ostroma, addigra Zsukov marsall csapatai 60 kilométerre megközelítették Berlint. Malinovszkij végső jelentésében azt írta, hogy a magyar-német védősereg 188 ezer főt vesztett, ebből 50 ezer a halottak száma és 138 ezer a hadifoglyoké; tudni kell, hogy a védők létszáma 79 ezer lehetett. A legóvatosabb becslések szerint is maximum 35-40 ezer élhette túl a harcokat. Látható, mintegy 100 ezer embert szedtek össze Budapestről és környékéről. Fontos megjegyezni, hogy Malinovszkij a Vörös Hadsereg marsallja volt, viszont a hadifoglyok az NKVD Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatósága alá tartoztak. Az NKVD pedig nem válogatott: a 13 éves fiútól a 65 éves emberig bárkit elhurcoltak. Nagy figyelem övezte az „egyenruhásokat”: a postásokat, a közlekedési dolgozókat, a rendőröket, mondván e „különleges fegyveres erők” miatt is húzódott el az ostrom. S vittek zsidókat is. Január 18-a hajnalán, miután a budapesti gettó felszabadult, sokan hazatértek, de közülük többeket még aznap elfogtak. A lakóháztömbjüket még aznap délután az NKVD körbevette, majd válogatás nélkül a hajnalban kiszabadítottakat is vitték hadifogságba. Csak fél napig voltak szabadok! Mindenkit vittek: ellenállási mozgalmak tagjait, partizánokat, nemzetgyűlési képviselőket. Ember-ember, nekik csak a létszám volt a fontos.

– De milyen indokkal? Mire hivatkozott az NKVD vagy a Vörös Hadsereg?
– Az alapvető indok, hogy óriási munkaerőhiány volt ekkor a Szovjetunióban. Míg Hruscsov 1956-ban 20 millióra becsülte az emberveszteségüket, addig ma már a kutatók körülbelül 27-30 millióra teszik ezt a számot. Ráadásul 1945 nyarán 11,3 millió embert tartottak fegyverben, ami Magyarország mai lakosságánál is több. Úgy gondolták, hogy az ellenség ingyenes munkaerőt jelent. Az mindegy, hogy rabszolga-munkaerő, s nem hatékony, de hát a gulág alkalmazásában már régi tapasztalataik voltak. Ez a rendszer nem volt intenzív, abszolút a mennyiségi mutatókat preferálták. A célok közt szerepelt továbbá a megtorlás, a kollektív bűnösség elve, amelyet a németekre kimondtak, a magyarokra nem, mégis alkalmazták. Sztálin már 1943-ban kijelentette, hogy a magyarokat meg kell büntetni. Ez már előrevetítette, hogy a polgári lakosságot is meg fogják hurcolni. Általában úgymond málenkij robot volt az indok, „egy kicsi munka, aztán mehettek haza”. Ilyen valóban előfordult, például romeltakarításkor, viszont ugyanezt mondták akkor is, mikor tudták, hogy a Szovjetunióba viszik őket kényszermunkára.

– Milyen rendszerben gondolták mindezt a szovjetek?
– Magyarországon három fő csoportra lehet osztani a civilek elhurcolását. Az első a hadifogolylétszám-kiegészítés. Központi utasításra az 1941 után bevonultakat – függetlenül attól, hogy már leszereltek-e vagy sem, sebesültek-e vagy sem – elvitték. Ide tartoznak azok is, akiket „személyes indíték alapján” hurcoltak el. Például amikor egy hadsereg vagy frontparancsnok nem tudta az adott hadműveletet időre végrehajtani, azt az ellenséges erők vártnál nagyobb létszámával magyarázták. Mivel valójában nem voltak többen, a hiányzó hadifogolylétszámot civilekből pótolták ki. Ez megtörtént például a tordai csata után is. Kolozsváron ötezer embert gyűjtöttek össze, a vármegyéből pedig további négyezer-ötszázat. A szovjetek arra hivatkoztak, hogy azért volt olyan nehéz áttörni a magyar-német vonalakat, mert a partizánok, a helyi lakosság segítette őket. A második nagy csoport az etnikai tisztogatás, amely a trianoni határokon kívüli területeken érvényesült. A szovjetekkel szövetséges vagy átállt országok igyekeztek kihasználni a háborús helyzetet. A legjobban feldolgozott eset a kárpátaljai: a 0036-os parancs alapján a 4. Ukrán Front katonái a 18 és 50 év közötti német és magyar férfiakat elhurcolták arra hivatkozva, hogy „veszélyt jelentenek a hátországra”. Kárpátalját a Szovjetunióhoz akarták csatolni, s e területtel hídfőként számoltak. Ezzel az akcióval a szovjetek megfélemlítették a teljes lakosságot, majd válogatott képviselők által kikiáltották, hogy Kárpátalja Szovjet-Ukrajnához csatlakozik. Voltak hasonló esetek Romániában és Csehszlovákiában is. Jugoszláviában az etnikai arányok megváltoztatását Tito partizánjai végezték el: magyarok tízezreit ölték meg. A civilek elhurcolásának harmadik fajtája a németek ellen irányult. Sztálin 1944. december 16-án adta ki azt a központi utasítását, hogy az elfoglalt területeken a német származású férfiakat 17 és 45, a nőket 18 és 30 éves kor között el kell vinni munkára a dél-ukrajnai iparvidékre. De hogy ki számított németnek, azt mindig a parancsnok mondta meg. Az ónodi főszolgabíró széttárta a karját, mikor az NKVD-s tiszt arra kérte, hogy írja össze a helyi németeket. Nem volt kit írjon a listára, ugyanis Ónod színtiszta magyar falu volt. Két lakost találtak, akiknek már a nagyszülei sem beszélték a németet. Erre a szovjet tiszt úgy döntött, hogy akinek r betűre végződik a vezetékneve, azokat mind elviszik, mondván Hitlernek is r betűre végződött a neve. A parancsot végre kellett hajtani, nem mondhatta azt a tiszt, hogy rossz a parancs, így „teremtett” németeket.

– Egy részüknek ezzel valójában megásták a sírját is. Hova vitték őket?
– Fontos megjegyezni, hogy az elhurcolt civilek nagyobb része hadifogoly-, kisebb részük, akiket német származásuk miatt vittek el, internáltstátusba kerültek. Budapestről és környékéről mintegy 100 ezer, az ország többi részéről további 50-70 ezer embert szedtek össze. Mikor már rég véget ért a háború Európában, 1945. május 30-án is tömegeket vittek málenkij robotra. Ezt a Somogy vármegyei főispán feljegyzése bizonyítja. Akiket németként vittek el, azokat internálták, tehát nem ugyanoda kerültek, ez a Gupvi rendszere, nem a Gulagé. A hadifoglyok és az internáltak túlnyomó többsége az európai részre került, az internáltak ezen belül a Donyec-medencébe, ahol ma harcok folynak.

– Tiltakozott e rendszer ellen bárki is?
– Magyarországon természetesen a kormány azonnal felemelte a szavát, de a szovjetek azt válaszolták, hogy erről ők nem tudnak. Döbbenetes adalék: Rákosi a moszkvai magyar követségi titkárától, Horváth Imrétől azt kérte, hogy legalább a bányászokat engedjék haza. Horváth válaszában kifejtette, hogy „ehhez mi kevesek vagyunk, ebben maga Sztálin vagy Vorosilov dönthetne, de egyébként is minek őket hazavinni, az elhurcoltak közvetve rajtunk is segítenek ” Az internacionalizmus jegyében nem mindegy, hogy a pécsi vagy a donyeci bányában dolgoznak a magyar bányászok? A hozzáállás döbbenetes, a homo communisticus gondolkodásmódja nagyon jól kibontakozik, ahogy az is, hogy Rákosi mennyire nem tud elintézni semmit, holott azzal kampányoltak, ha rájuk szavaznak, akkor hazahozzák az összes hadifoglyot. A nemzetközi viszonylatokról: megvan Churchillnek az a levele, melyet a Foreign Office-nak címzett, és kifejtette, tulajdonképpen megérti a szovjeteket, hiszen annyit szenvedtek. Az angolszászok valójában, ahogy Katiny felett, efölött az eljárás fölött is szemet hunytak.

---- Egymillió elhurcolt magyar ----

– Mennyi honfitársunkat érintette a málenkij robot? Mi lehet a becsült szám a hadifoglyokkal együtt?
– A trianoni Magyarországról elhurcolt civilek száma 200-230 ezer fő, ha az akkori, 172 ezer négyzetméteres Magyarországot vesszük, akkor csaknem 300 ezer emberről beszélünk. Ha a katonákat nézzük, döbbenetes az adat, 660-680 ezer fő esett szovjet fogságba. Összességében tehát a csaknem tizenötmilliós Magyarországról mintegy egymillió ember került ki a Szovjetunióba. Körülbelül egyharmaduk volt civil, kétharmaduk katona. És akkor most nem beszéltünk a gulágosokról.

– Akkor beszéljünk róluk is.
– Az egy másik téma. A gulágra személyes ítéletek alapján vitték az embereket. Oda is általában a keresztény, nemzeti szervezetek vezetőit, illetve a volt katonai hírszerzés embereit vitték. Ujszászy István és Kádár Gyula is oda került, ahogy Hátszegi Ottó is, aki korábban kétszer jelentette, hogy tömegesen hurcolják el Budapestről az embereket. Ide került Esterházy János is, akit a csehszlovákok vitettek el, mivel a háború alatt ő zsidókat is mentett. Nagyon kellemetlen számukra, hogy egy magyar ember – amikor a magyarokat már kollektív bűnössé nyilvánították – valójában hős. Nem merték így bíróság elé állítani, mert több zsidó is kiállt volna mellette. Ehelyett elhurcoltatták, hogy ne legyen ott a tárgyalásán. Kovács Bélát is a kommunista párt hurcoltatta el. A gulágra egyszerű embereket is elvittek, ha rossz helyen voltak rossz időben. Döbbenetes, hogy tudunk olyanról, hogy egy kisvárosnál megállt egy teherautó a köztéren, összeszedett iksz embert, aki ott állt, és elítélték őket mint egy ellenálló bandának a résztvevőit. Volt egy forgatókönyv, amelyhez szereplőket kellett találni, és ha valaki nem vallotta be, mit csinált, akkor ikszet húztak a neve mellé, mondván analfabéta, és csak egy ikszet tudott oda tenni. Őket 10-15-25 évre ítélték el az orosz büntető törvénykönyv 58. paragrafusának különböző bekezdései alapján. Papok, politikai ellenfelek, leventék is a gulágra kerültek, hiszen a betöretlen, fiatal lelkek a legnagyobb veszélyt jelentették a Szovjetunió számára. Rózsás János levente volt, ahogy Keményfi Béla is, akit 15 évesen, gerinclövéssel hurcoltak el.

– Milyen körülmények uralkodtak ott? Felmerül a kérdés, lehet-e párhuzamot vonni a német koncentrációs táborokkal. Révay József 1945 elején egy Rákosinak írt jelentésében meg is említi ezt a párhuzamot. Mindkét esetben milliókról beszélünk, milliós emberáldozatokról.
– Már a kiutazás során tízezrek haltak meg, a tífusz, a vérhas mellett az alultápláltság is gyilkolt. A gulágrabok visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy odamentek a láger parancsnokához, adjanak nekik több élelmet, hogy legyen erejük teljesíteni a tervszámokat. A válasz: „Mit gondolnak? Nem azért hoztuk ide magukat, hogy dolgozzanak, hanem hogy halálra dolgoztassuk magukat, és hogy magukkal zsírozzuk meg a szovjet földet.” A gulág a terror helye volt. A túlélők vallomásainak gyakori gondolata: „irigyeltük azokat, akik meghaltak”, ugyanis az elhunytak már nem szenvedtek tovább. A két totális diktatúrának, a német nemzetiszocialista és a szovjet szocialista birodalomnak az emberi élet számított a legkevésbé.

– Azt lehet tudni, hogy ki az első, aki kikerült a gulágra? S mikor térnek haza az első csoportok?
– Erre nehéz válaszolni. Azt lehet tudni, hogy már 1939-ben, Lengyelország megszállása után a Horthy-rendszer elől számos magyar kommunista menekült át a határon, hogy csatlakozzon a Szovjetunióhoz. Jobb esetben tiltott határátlépésért öt, rosszabb esetben kémkedés vádjával huszonöt év gulágra ítélték őket. Rengeteg kommunista is gulágra került, mint például Lengyel József. Szoktam mondani, hogy Rákosi Horthynak köszönhette, hogy elkerülte a gulágot vagy a halált, mert ő ekkor a Csillag börtön foglya volt. Kun Béla már nem volt ilyen szerencsés. Az első magyar csoportot 1953. november 25-én, a 6:3 napján engedték haza, majd 1955-ben volt a második nagy hullám, mikor tömegek térnek vissza a gulágról, velük együtt jöttek az utolsó hadifoglyok is. Csaknem 400 ezren tértek haza a trianoni Magyarországra, több mint 200 ezren biztosan meghaltak, de a számuk lehet 300 ezer is. Nem tudjuk pontosan azt sem, hogy a szomszédos országokba hány magyar tért vissza. Még csak huszonöt éve kezdhettük el a kutatásokat, és nagyon kevesen kutatjuk ezt a témát. Bőven van kutatnivaló, és az orosz levéltárak még rengeteg adatot rejtenek, csak nagyon nehéz lesz hozzájuk férni.

– Túl a kutatásokon, a társadalom, mi, magyarok hogyan tudnánk méltóbban emlékezni?
– Hála Istennek, a kabinet idén január 20-án elfogadott egy kormányhatározatot, hogy a Szovjetunióba politikai rabként vagy kényszermunkásként elhurcoltak emlékévének nyilvánítja a 2015-ös évet. Az emlékművek állításán, rendezvényeken, konferenciákon, kutatásokon túl bízunk abban, hogy végre az eredmények bekerülnek a történelemkönyvekbe, és fontos, hogy a társadalmi köztudatba is beépüljenek, de ez persze hosszú munka. Ne felejtsük el, míg a holokausztról 1945 óta lehet beszélni, erről csak a rendszerváltozás óta – tehát ott van hetven év, itt csak huszonöt, ez azért óriási időkülönbség. S mivel a Szovjetunió győztes hatalom volt, nagyhatalom, nem merték felelősségre vonni, Németországról pedig minden adat megvolt. Isten malmai lassan őrölnek, de azért őrölnek, azt lehet mondani, hogy későn indult el a folyamat, de most reményeink szerint a hetvenedik évforduló nagyobb lökést fog adni az egész téma feltárásának és a társadalmi köztudatba való beemelésének. Bízzunk benne!

Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozatával nyilvánította minden év február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává.

1947-ben ezen a napon tartóztatták le a szovjet megszálló hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, akit országgyűlési képviselő lévén mentelmi jog védett. Az akció a totális egypárti diktatúra kiépítésének első lépése volt, a kommunistáktól még távolságot tartó erők megfélemlítését, a kisgazdapárt feldarabolását szolgálta, egyben megnyitotta az utat Nagy Ferenc miniszterelnök májusi eltávolítása előtt.

2015 Magyarországon a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve, így nemcsak a kommunizmus emléknapján, hanem egész évben emlékezünk arra a mintegy hétszázezer emberre, akit a második világháború végén vagy után deportáltak az országból. (MTI)