Hazugság volt minden szavuk

A hosszú Gulag-rabság alatt számtalanszor hangzott rabtartóink ajkáról: nemsokára mentek haza. Nyolc, legtöbbünknek kilenc, tíz évet kellett erre várnia. Sztálin halála, 1953. március 5. után körülbelül két hónappal kezdték végrehajtani a részleges amnesztiarendeletet. „Mentek haza!”, mondták a lágerparancsnokok, és útnak indítottak bennünket. Az utolsó csoport Lembergbe érkezése után a táborparancsnok kijelentette, 72 óra múlva hazaindítanak. Szabadok leszünk. A 72 óra, négy és fél hónap idegfeszültséggel teli várakozás lett.
Végre 1953. november 19-én, az esti órákban az első 750 fővel kigördült a lembergi pályaudvarról a szabadulókat szállító marhavagonokból álló vasúti szerelvény a magyar határ felé. Csap határállomáson bőrkabátos ÁVH-s tisztek vártak már szabadnak nyilvánított honfitársaikra. A bőrkabátosok láttán értettem meg a bennünket búcsúztató szovjet tiszt állítását; hogy a magyar kormány nem akart átvenni, nem kívánatos személyeknek nyilvánított minket, s az elhúzódó tárgyalások miatt voltunk olyan sokáig Lembergben. Az ávósokat látva világossá vált, hogy tőlünk, akik láttuk és saját bőrünkön tapasztaltuk meg a valódi kommunizmust, jobban tartottak, joggal, hiszen szánkra nem lehetett lakatot tenni.
Sóstó gyógyfürdő (Nyíregyháza) vasútállomástól egy fasoron mentünk a fürdőszállóig. Kétoldalt a fák mellett géppisztolyos ávósok kísérték a menetet. Vacsoránkat civil alkalmazottak szolgálták fel, némán, még a hozzájuk intézett kérdésekre sem válaszoltak. Az elhelyezésünkre kijelölt gyógyfürdőt a kerítésen kívül fák és bokrok mögött megbúvó fegyveresek vették körül. Ez volt a beígért szabadság!
A gyógyfürdő főépületi teraszáról Ladvánszki Károly ÁVH-s őrnagy (1989-ben tábornoki ranggal ment nyugdíjba) mondta el fogadóbeszédét. Kifejtette, hogy a haza nagy szeretettel fogad bennünket, a lakóhelyünkre eljutáshoz, munkába álláshoz minden támogatást megkapunk. Ezzel szemben a tények: 30 forint kárpótlást és egynapi élelmet kaptunk. Igazolvánnyal is elláttak, ebben a személyi adatainkon kívül az állt, foglalkozásunk: „volt hadifogoly” – és felhívják a hatóságokat, hogy a hazautazásban és a munkában való elhelyezkedésben támogassanak. Ugyanakkor olyan utazási utalvánnyal láttak el, amelyik csak személyvonatra szólt. Minél előbb szerettünk volna hazaérni, ezért a bátrabbak felszálltak a gyorsvonatra. A kalauznő le akart bennünket szállítani a személyvonatról is. Fittyet hányt a belügyminisztérium kormánybiztosa által aláírt igazolványban foglaltakra.
Egyáltalán nem támogattak bennünket a munkához jutásban, ha megtudták, hogy elítéltek voltunk, akkor szóba sem álltak velünk. Akinek sikerült mégis elhelyezkednie, és utólag rájöttek a múltjára, megszüntették a munkaviszonyát. Akinek sikerült netán bejutni főiskolára vagy egyetemre, és bejelentés alapján megtudták, politikai elítélt volt a Szovjetunióban, az ellen fegyelmi eljárást indítottak, felfüggesztették az intézmény látogatása alól. Nem kaphattunk gépjárművezetői engedélyt sem.
Rákosi 1956-ban az egyik KB-ülésen bejelentette, hogy már többször sürgették az illetékes szovjet szerveknél irataink megküldését. A Szovjetunió csak 1959 végén adta át papírjainkat, és azonnal bekerültünk a BM-nyilvántartásba, annak ellenére, hogy Lembergben egy magas rangú NKVD-s tiszt kijelentette: Felejtsék el, hogy elítéltek voltak, hadifoglyokként mennek haza. Csak az kaphatott tiszta erkölcsi bizonyítványt, akinek az ügyét a Szovjetunió legfelső bírósága kérelemre felülvizsgálta, és az eljárást vele szemben bűncselekmény hiányában megszüntette, valamint teljesen rehabilitálta.
Igazán csak 1990-es rendszerváltás hozta meg nekünk a szabadságot.
Dr. Keményfi Béla egykori Gulag-fogoly, Kaposvár