Sztálin halálának a napja, 1953. március 5. nfelcsillantotta a szabadulás reményét a gulag kegyetlen kényszermunkatáboraiban sínylődő magyar politikai raboknak. A remény 1953. november 20. és 25. között vált valósággá, amikor a túlélők első, illetőleg a második 750 fős csoportja MÁV jelzésű vasúti kocsikban Csapnál átlépte a határt, és Záhonynál magyar földre érkezett.
A meghatódottságtól könnyes szemű, többségében harminc éven aluliak, a gulagot túlélő fiatalemberek hét és tizenegy év közötti raboskodás után tértek vissza hőn szeretett hazájukba. Megannyi szenvedés és megpróbáltatás után a Jóisten kegyelméből viszontláthatták szüleiket, testvéreiket, hozzátartozóikat, akiktől legtöbbjüket szinte még gyermekkorban szakította el a hírhedt szovjet katonai elhárítás, az NKVD.
Mai napig sincs hiteles adat, hány férfi és nő esett áldozatul a hazánkat megszálló szovjet katonai hatalmi szerveknek. Talán sohasem derül ki, mert a szovjet belügyminisztérium és a lágerek főigazgatósága tudomásom szerint nem készített nemzetiségek szerinti összesítést a rabokról, még kevésbé a kényszermunkatáborokban elpusztul-takról.
Míg eljött a várva várt szabadulás napja, addig a szovjet bíróságok által elítélt magyar politikai rabok sok ezer tonna ásványi kincset, szenet, rezet, aranyat, uránt, nikkelt, ólmot termeltek ki, továbbá irtották a tajgát, úsztatták a jeges árban a rönköket, építették a BAM vasútvonalat, az északi sarkkörön túli városokat. Mindezt napi 60 deka vizes és fekete kenyéren, „valamit visz a víz” levesért. Munkájukért csak 1950-ben kezdtek bért fizetni, a civilek azonos munkájáért járó bér negyven százalékát kapták, ebből is levonták előtte a rabtartást.
Tizedelte őket a skorbut, a vérhas, a tífusz, pusztultak az elviselhetetlenül szokatlan és kegyetlen időjárási viszonyok (–45-50, nemritkán –55 fokos hideg), nem utolsósorban pedig az embertelen körülmények miatt. Nem csoda, hogy csak pár ezren, mindössze négyezer-háromszázan (beleértve az 1955 novemberében hazatérteket is) értük meg a szabadulást.
Hányan élünk még? Talán pár százan, azok is megrokkantak, betegek, a legfiatalabbak is már 73-74 évesek. (Az ötvenhatos forradalom után többen külföldre távoztak.) Két szervezetünk van. Az egyik a Szovjetunióban volt magyar politikai rabok és kényszermunkások szövetsége (Szorakész), a másik a gulagon elpusztultak emlékét ápoló Gulag Alapítvány, de ezek sem rendelkeznek a még élő egykori elhurcoltak pontos adataival, mert vannak, akik nem tartoznak sem az egyik, sem a másik szervezethez.
Mindkét szervezet szeretné méltón megünnepelni a gulagot túlélők hazatérésének fél évszázados évfordulóját. E célért lobbiznak az országgyűlési és kormányzati szervek, a pártok támogatásáért. Az áldozatok a sok megaláztatásért, a rengeteg szenvedésért megérdemelnék, hogy a Magyar Köztársaság legfőbb méltóságai az Országházban fogadják a még élő, a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabokat, akik idegen földön szenvedtek magyarságukért. Ez a gesztus felülmúlhatatlan jelentőségű lenne. Az őszinte megbékélés napját jelentené és a szenvedések méltó társadalmi elismerését.
De ehhez szükséges, hogy ezen az ünnepségen mindazok részt vegyenek, akik közel egy évtizedig együtt fagyoskodtak, éheztek, egyformán rongyosak voltak, és ették a rabok fekete kenyerét. Ott nem volt különbség magyar és magyar között, itthon se legyen különbség aszerint, hogy ki melyik szervezetnek tagja vagy nem tagja!
Keményfi Béla Kaposvár
origo.hu
Holttestet találtak az óbudai patakban
