Ötven éve tértek haza a gulagról

Sztálin halálának a napja, 1953. március 5. nfelcsillantotta a szabadulás reményét a gulag kegyetlen kényszermunkatáboraiban sínylődő magyar politikai raboknak. A remény 1953. november 20. és 25. között vált valósággá, amikor a túlélők első, illetőleg a második 750 fős csoportja MÁV jelzésű vasúti kocsikban Csapnál átlépte a határt, és Záhonynál magyar földre érkezett.
A meghatódottságtól könnyes szemű, többségében harminc éven aluliak, a gulagot túlélő fiatalemberek hét és tizenegy év közötti raboskodás után tértek vissza hőn szeretett hazájukba. Megannyi szenvedés és megpróbáltatás után a Jóisten kegyelméből viszontláthatták szüleiket, testvéreiket, hozzátartozóikat, akiktől legtöbbjüket szinte még gyermekkorban szakította el a hírhedt szovjet katonai elhárítás, az NKVD.
Mai napig sincs hiteles adat, hány férfi és nő esett áldozatul a hazánkat megszálló szovjet katonai hatalmi szerveknek. Talán sohasem derül ki, mert a szovjet belügyminisztérium és a lágerek főigazgatósága tudomásom szerint nem készített nemzetiségek szerinti összesítést a rabokról, még kevésbé a kényszermunkatáborokban elpusztul-takról.
Míg eljött a várva várt szabadulás napja, addig a szovjet bíróságok által elítélt magyar politikai rabok sok ezer tonna ásványi kincset, szenet, rezet, aranyat, uránt, nikkelt, ólmot termeltek ki, továbbá irtották a tajgát, úsztatták a jeges árban a rönköket, építették a BAM vasútvonalat, az északi sarkkörön túli városokat. Mindezt napi 60 deka vizes és fekete kenyéren, „valamit visz a víz” levesért. Munkájukért csak 1950-ben kezdtek bért fizetni, a civilek azonos munkájáért járó bér negyven százalékát kapták, ebből is levonták előtte a rabtartást.
Tizedelte őket a skorbut, a vérhas, a tífusz, pusztultak az elviselhetetlenül szokatlan és kegyetlen időjárási viszonyok (–45-50, nemritkán –55 fokos hideg), nem utolsósorban pedig az embertelen körülmények miatt. Nem csoda, hogy csak pár ezren, mindössze négyezer-háromszázan (beleértve az 1955 novemberében hazatérteket is) értük meg a szabadulást.
Hányan élünk még? Talán pár százan, azok is megrokkantak, betegek, a legfiatalabbak is már 73-74 évesek. (Az ötvenhatos forradalom után többen külföldre távoztak.) Két szervezetünk van. Az egyik a Szovjetunióban volt magyar politikai rabok és kényszermunkások szövetsége (Szorakész), a másik a gulagon elpusztultak emlékét ápoló Gulag Alapítvány, de ezek sem rendelkeznek a még élő egykori elhurcoltak pontos adataival, mert vannak, akik nem tartoznak sem az egyik, sem a másik szervezethez.
Mindkét szervezet szeretné méltón megünnepelni a gulagot túlélők hazatérésének fél évszázados évfordulóját. E célért lobbiznak az országgyűlési és kormányzati szervek, a pártok támogatásáért. Az áldozatok a sok megaláztatásért, a rengeteg szenvedésért megérdemelnék, hogy a Magyar Köztársaság legfőbb méltóságai az Országházban fogadják a még élő, a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabokat, akik idegen földön szenvedtek magyarságukért. Ez a gesztus felülmúlhatatlan jelentőségű lenne. Az őszinte megbékélés napját jelentené és a szenvedések méltó társadalmi elismerését.
De ehhez szükséges, hogy ezen az ünnepségen mindazok részt vegyenek, akik közel egy évtizedig együtt fagyoskodtak, éheztek, egyformán rongyosak voltak, és ették a rabok fekete kenyerét. Ott nem volt különbség magyar és magyar között, itthon se legyen különbség aszerint, hogy ki melyik szervezetnek tagja vagy nem tagja!
Keményfi Béla Kaposvár