Mikor az első hírek kijöttek arról, hogy a februári rekordhidegben arra vállalkoznak a szocik közül néhányan, hogy Miskolcról Budapestre gyalogolnak munkát és kenyeret követelve, akkor azt hittem, csak Gyurcsányék avasi terepgyakorlatára reagálnak. (Be kell vallanom: ezt ma is így hiszem.)
A második gondolatként azon filozofálgattam el unalmas perceimben, hogy meddig lehet még eljátszani a baloldalon ezt a függetlenségi mítoszt. Mert ez alkalommal sem verték nagy dobra – igaz, nem is tagadták le –, hogy ez tulajdonképpen egy szocialista kezdeményezés. Ők persze lenyilatkozták kismilliószor, hogy csak támogatják azt, de hát tudjuk már, hogy megy ez.
Hat kilométert megtettünk az MSZP-sekkel mi is, és néhány percet az esemény Facebook-oldalára is rászántunk, mert érdekes volt az is. A rendkívül önreflektív menetet Budapesten is megnéztük.
Mikor Szihalomra mentünk Bárány Krisztián videós kollégával, hogy megtegyünk egy kis szakaszt az éhségmenet elnevezés ellenére roppant vidám kis kompániával, akkor már félretettük az ideológiát, és sokkal földhözragadtabb témán kezdtünk rágódni. Ugyan hány réteg ruhát vegyünk magunkra? Kezdjük-e majd forralt borral a napot a szihalomi kocsmában (mert kocsma nélkül nincs riport), vagy elég lesz a tea? Úgy beöltöztünk, hogy Amundsen csapatából sem lógtunk volna ki: naná, hogy egy napsütéses napot fogtunk ki.
Valószínűleg nem ennek köszönhető, de amikor pár nappal később a menet megérkezett az Örs vezér terére, akkor már szabályosan majálist idéző volt a hangulat, csak sör és virsli helyett zsíros kenyér és tea járt körbe. És persze kattogtak az iPhone-ok, és lengtek az uniós meg Che Guevarás zászlók. Logikus, hogy ennek a csapatnak az élére később egy Harley tulajdonosa állt.
Korábbi születésnapi cikkeink:
