Éppen kétszáz évvel ezelőtt, 1816-ban jelent meg a szociális érzékenységéről ismert brit gyártulajdonos, Robert Owen esszékötete A társadalom új felfogása címmel. Munkájában Owen a közösség felelősségét hangsúlyozta az egyén fejlődését illetően, mondván: az ember jellemét a körülmények alakítják, ezért hibáiért nem terheli kizárólagos felelősség. Ebből a felismerésből vonta le Owen a következtetést, miszerint az ember maga jobbá válik, ha gyerekkorától megfelelő hatások érik.
A brit gyáros a gyakorlatba is átültette elveit. A munkások gyermekei számára iskolákat nyitott, és 1817-ben elsőként fogalmazta meg a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás elven működő társadalmi eszmét. Karl Marx 1867-ben megjelent, A tőke című művében is ezt a gondolatiságot képviselte. A német közgazdász szerint nem célravezető növelni a munkaidőt a termelés érdekében, az ugyanis nemcsak a munkások erkölcsi és fizikai állapotát teszi tönkre, de végül magának a munkaerőnek a kivérzéséhez vezet.
Bár a piac végül a munkát és a szabadidőt összemosó, „24 órás” fogyasztói társadalmat teremtette meg, vannak tudományos eredmények, amelyek igazolták Owen és Marx aggályait. A brit orvostudományi folyóirat, a The Lancet tavaly megjelent tanulmánya szerint a túlórával egyenes arányban emelkedik az agyvérzés kockázata, de a 24 órás társadalom a dolgozók morálját is aláássa. Tudományos közhely, hogy a túlzott munka a teljesítmény drasztikus csökkenéséhez vezet, miközben kimutatták azt is, hogy a kultúrafogyasztás kedvezően hathat a lakosság egészségügyi statisztikáira is.
Manapság az emberek hajlamosak megsértődni, ha munkásnak nevezik őket, pedig a társadalom tömegét továbbra is a bérből élők teszik ki – véli Konok Péter történész, a baloldali radikalizmusok kutatója. Ez pedig probléma, hiszen így a dolgozók korábban évtizedek alatt elért, hatékony érdekérvényesítése mára meggyengült. A történész május elsejének történelmi jelentőségét kutatta, a munka ünnepének ugyanis, ha megváltozott formában is, de a mai napig szimbolikus ereje van.
1886-ban anarchisták a nyolcórás munkanap bevezetéséért szerveztek nagygyűlést Chicagóban, majd kivégezték a szervezőket – folytatja Konok Péter. Az internacionálé ezután döntött úgy 1890-ben, hogy minden évben május elsején emlékeznek erre az eseményre. A magyar munkásság a kezdetektől csatlakozott a mozgalomhoz, míg azonban az első évtizedekben a szerveződés célja a dolgozói érdekek melletti tömeges fellépése volt, a szocialista pártállam 1945-ös kiépülését követően a Rákosi-éra hatalmi demonstrációra használta. Fordulatot hozott Kádár János kinevezése. 1957-et követően nem kötelező, inkább javasolt volt a felvonulás május elsején, s a hangulata is az ünneplésre és nem a politikai tartalomra összpontosult.
A hatalom mindig tisztában volt az ünnep jelentőségével – ezt már Székely Gábor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem történészprofesszora mondta lapunknak. Napjainkban Magyarországon az ünnepnek egyre nagyobb jelentősége van. Székely Gábor szerint ugyanis hosszas apátia után ismét megmozdult a dolgozók tömege. A pedagógussztrájkok, a taxistüntetések jelzik, hogy már nemcsak a hajléktalanok és a közmunkákból élők elégedetlenek, hanem a társadalom azon csoportjai is, amelyek rendelkeznek érdekvédelemmel. A következő években május elseje talán visszanyeri egykori célját: a társadalmi szerveződések motorjává válhat.
