Tallai Gábor hozzátette: „minket, közép-európai nemzeteket nem lehet megtörni, minket még csak megfenyegetni sem érdemes”.
Hangsúlyozta: a szenvedések és veszteségek összekötik a kommunista uralomtól megszabadult nemzeteket. A térség történelme úgy alakult, hogy „több okunk van a közös veszteségeinkre emlékezni és emlékeztetni, mint közös győzelmeinkre” – fűzte hozzá.
„Mi, itt a kontinens közepén mindig képesek voltunk vereségeinkből és veszteségeinkből erőt meríteni. Minket nem szétszórtak a vereségek, hanem összekovácsoltak” – jelentette ki az Ellenállás és hazaszeretet – Rendíthetetlenek a totalitarizmus ellen címmel a Terror Háza Múzeum és a budapesti Lengyel Intézet által szervezett tanácskozáson.
Megjegyezte: mára mindkét országban sikerült legyőzni a kommunizmust, ha annak „apró sejtjei” mozgolódnak is néha, de ezek inkább nevetségre, mint félelemre adnak okot.
Leszögezte: a kommunizmus elleni harc hatalmas, de nem hiábavaló áldozatokat követelt. Joanna Urbanska, a budapesti Lengyel Intézet igazgatója arról beszélt: nemes, de nehéz feladat utat törni az igazságnak, és kiemelni a feledésből azokat, akiket évtizedeken át ki akartak törölni a közösség emlékezetéből, és akiket bűnözőkként, hazaárulókként állított be a kommunista hatalom.
Hangsúlyozta: fontos, hogy fejet hajtsunk az ellenállók előtt, akiket Lengyelországban hol „kiátkozott katonákként”, hol „rendíthetetlen katonákként” emlegetnek. Ők napjaink lovagjai, a legjobbak legjobbjai, a legbátrabbak legbátrabbjai voltak – mondta.
Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója arról beszélt: minden országban másként, de ugyanaz ellen harcoltak az antikommunista ellenállók, akiknek szabadságvágyát csak fokozta a mind keményebb elnyomatás.
Államonként elemezve az ellenállást, megjegyezte: paradox módon éppen ott törtek ki a legemblematikusabb felkelések – Kelet-Berlinben 1953-ban, Magyarországon 1956-ban és Csehszlovákiában 1968-ban -, ahol a többi országénál kisebb volt a fegyveres antikommunista ellenállás.
