Gyakran használja a nemzeti, konzervatív tábor a liberális, szocialista, zöld, baloldali politikai csoportokra a jelzőt, hogy progresszív. A progresszív baloldal.
Holott ez téves és nagyon félrevezető szóhasználat. Mégpedig azért, mert ezzel átvesszük a baloldali tábor saját magát felminősítő fordulatát. Hiszen, ha a szó eredeti latin jelentéséből indulunk ki, akkor aki vagy amelyik politikus vagy párt progresszív, az a haladást, a fejlődést segíti elő, nyitott az új megoldásokra, építi a jövőt.
Tehát aki progresszív, az nagyon is pozitív ember. Amelyik párt progresszív, az nagyon jó politikai szervezet.
Jó, tudom: amikor mi, nemzetiek és szuverenisták arról beszélünk és írunk, hogy a progresszívek ezt meg azt tették vagy mondták, akkor ezt ironikusan és cinikusan jegyezzük meg, utalva arra, hogy a balliberálisokra minden jellemző, csak az nem, hogy a szó jó értelmében haladók lennének.
Ám ezzel az baj, hogy az emberek többsége korántsem érti meg ezt a finom utalást, finom kritikát, főleg, ha nincs is kifejtve. Nekik továbbra is ott lóg a levegőben a fogalom, és nagyon nem értik: mitől nevezik a jobboldalon progresszívnek a baloldaliakat, amikor valójában nem is azok, és nem is az a véleményük róluk?
Fontos tehát, hogy világosabban fogalmazzunk és értelmezzünk.
A progresszió, a haladó jelleg a balliberális világ fogalomnyelvéhez, paradigmájához tartozik. Ennek háttere nem más, mint a felvilágosodás óta meglévő aufklärista gondolat arról, hogy a bal- és a liberális oldal tudja egyedül és kizárólag, hogy mi kell az emberiség boldogulásához, a szép új jövőhöz. Tudja az oda vezető utat, amihez „fejlődni” kell, a fennállót meg kell változtatni, tehát állandóan változtatni, újítani kell. S ők tudják azt is, hogy mikor jött el a pillanat, amikor a progresszió célba ért, és eljött a Kánaán.
Egyszerű: ez akkor következik be, ha ők kerülnek hatalomra.
Először a kommunizmus jelentette a progresszió csúcsát, s a nagy Szovjetunióval és Sztálinnal el is érkeztek idáig (nem csekély számú nyugati hasznos idióta el is hitte ezt). Miután azonban 1989-ben eléggé el nem ítélhető módon szétrohadt a kommunista „paradicsom”, a progresszió nem jött zavarba, és máris meghirdette Francis Fukuyama – talán a meghalt a király, éljen a király! logikája alapján – ugyanebben az évben a liberális demokrácia végső győzelmét és a történelem végét.
Ennyit a progresszióról: kizárólagosságba és erőszakba torkollik.
Viszont a progresszió, a haladás, a fejlődés szavakat egyszerűen nem engedhetjük át a balliberális tábornak, mert ezeknek a szavaknak a mindennapok szintjén rögzült értelme van, s ezen nem lehet, de nem is kell változtatni. Szűk értelmiségi körökben értelmezhető a progresszió kritikus-cinikus használata, szélesebb körökben ennek használata az ellenkező hatást éri el – de legalábbis zavart okoz: mit is akarunk kifejezni vele?
Egyszóval, meg kell vívni a nyelvpolitikai küzdelmet is, ehhez pedig az kell, hogy ne fogadjuk el a globalista-liberális világkép nyelvi-fogalmi kereteit. Szakítsunk tehát a progresszív baloldal kifejezéssel, mert ez nem a mi világképünket tükrözi vissza. Ha valakik, akkor mi, szuverenisták és konzervatívok vagyunk haladók – de nem abban az értelemben, ahogyan ők gondolják.
A baloldaliak a legkevésbé sem progresszívak, ezt minden alkalommal világosan – és nem talányosan – el kell mondanunk és le kell írnunk.
A baloldaliak és balliberálisok – a mi nyelvi terünkben – intoleráns, minden más véleményt elutasító utópisták, az emberiségen kísérletező ideológiai kalandorok.
