Pauló a könnycseppekben

Villányi Károly nekrológja.

A szemem sarkában megbújó könnycseppekben benne van minden. Benne van minden emlék Paulóról. Emlékek a barátról, a vitákról, a nyaralásokról, és persze a hozzá kötődő történetek sokaságáról.

Pauló nem volt kisdobos, nem volt úttörő. Nagyszülői hatásra a lázadást, a külön utat választotta. – Amíg a többiek az akadályversenyen tíz méterről dobálták a gesztenyét a vödörbe, addig én vízilabdáztam – idézte fel. Óriási indulat munkált benne a kommunizmussal, a kommunistákkal szemben. Két, Mester utcai bérházat vettek el a családtól. Katonaként is nehezen viselte a megaláztatásokat, rengeteg időt töltött a fogdán. Csak néhányszor utazhatott haza, főként véradás után, akkor ugyanis kötelező volt megadni az eltávot.

A könnycseppekben persze benne vannak a kollégákként együtt eltöltött évek. Már a neve is problémát okozott. Kschwendt Pál, nyolc mássalhangzó egy magánhangzó körül. Bonyolult volt leírni, kiolvasni, ezért jegyezte a cikkeit Swendt Pálként. Ő még azok közé az újságírók közé tartozott, akiknek számított, ha elsőként tudtak meg valamit, még ha az csak egy apró információ is volt. Rettenetesen idegesítette, ha egy másik orgánum hamarabb értesült valamiről, mint ő. Szinte minden bűnügyben naprakész volt, rengeteg rendőrt, ügyvédet, ügyészt, bírót és neve elhallgatását kérő nemzetbiztonsági forrást ismert.

Két cikk megírása, szerkesztése között gyakorlatilag folyamatosan beszélt. Összetéveszthetetlen, dörmögő hangja hozzátartozott a szerkesztőséghez. Ontotta magából a sztorikat Szicíliáról, ahol barátja, Petőváry Zsolt pólózott. Kubáról, ahová Nórával az ötvenedik születésnapja után utazott. Mindent tudott a rumokról, a szivarokról. Komoly eszmefuttatásokat tartott a búvárkodás fortélyairól, az órákról és persze a hifirendszerekről. Ha bárki bármilyen komolyabb dolgot akart vásárolni, tőle kért tanácsot.

És ott vannak a finom ételek is, amelyeket hihetetlen odaadással, szenvedéllyel készített el. Precizitását szemléletesen mutatja, hogy amikor közösen főztünk, külön kést hozott a hal feldolgozásához, parafa nyelűt, mert azon nem csúszik a vizes kéz a pucoláskor. Képes volt a tintahal tintájáért napokat járkálni, mert attól „olyan ízt kap a tészta, hogy megőrülsz”. Mindenki tudta körülötte, hogy pizzát csak ott érdemes enni, ahol kemence van, de abból is az a fajta, amelyikbe legalább egyméteres lapáttal teszik be a tésztát. Számtalanszor elmondta, hogy „a libamájat lassan, órákig kell sütni, bugyogtatni a zsírjában, mert ha elsieted, összeugrik és kemény lesz”.

És az arcomon legördülő könnycseppekben benne van az az istenverte gyilkos kór, a rák is. Nehéz volt őt rávenni arra, hogy menjen el orvoshoz. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy csak valamelyik foga van begyulladva, azért duzzadt úgy meg a nyaka. Végül beadta a derekát, kivizsgáltatta magát. Amikor felállították a pontos diagnózist, nem titkolózott, egy értekezleten beszélt súlyos betegségéről. A kezelések biztatóan kezdődtek, de később fölénybe kerültek a mellékhatások. Az éjszakákon át tartó hidegrázások, a fájdalmak, a teljesen valószerűtlen súlyvesztés végül legyőzte az élni akarását. Napokkal ezelőtt azt mondta, Öregfiú, mi már nem megyünk együtt nyaralni. Sokkoló szavak voltak.

Paulónak igaza lett.

Isten veled, barátom!