Új, teljesebb élet kezdődhet a Gondviselés Házaiban

Családi házas övezet, ápolt kert, szaletli kemencével, szépen karbantartott kétszintes ház, amelynek a földszintjén még kandalló is van – ideálisabb helyet elképzelni sem lehet fogyatékos emberek lakóotthonának. Az épület az egyik az öt közül, amelyet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vásárolt meg az idén, hogy az egykori gödi Topházból fokozatosan lakóotthonokba költözhessenek a fogyatékos emberek. Az intézményt és az ott lakókat másfél éve vették gondozásukba a máltaiak, akik már azzal is igyekeztek jelezni, itt teljes szemléletváltás jön, hogy az otthonnak új nevet adtak: a Gondviselés Háza.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat által kialakított otthonok önállóságra szoktatják lakóikat Fotó: Kurucz Árpád

Nomen est omen, nem csak ők viselik gondját a rájuk bízottaknak, ők is érzik az égiek segítő gondoskodását, így bizonyos átalakítások után ezt a házat már néhány hónap múlva birtokba veheti az a tizenkét lakó, akik a nagy intézményben élők közül a leginkább alkalmasak az önálló életre. Természetesen nem hagyják őket magukra, ezután is állandó felügyelet alatt lesznek, hiszen állapotuk miatt gondnokságra szorulnak, ám a szaknyelven kitagolásnak nevezett lépésnek éppen az az egyik célja, hogy amennyire csak lehet, önállóságra szoktassák a lakókat – magyarázza az intézményvezető, Szilvásy Zsuzsanna.

Giflo Péter, a program szakmai vezetője azt mondja: szeretnének egy új fogalmat bevezetni, a közösségi befogadást. A kitagolás lényege ugyanis nem az, hogy a lakók a nagy szociális intézményekből kisebbe költözzenek, hanem az, hogy az adott közösség egyenrangú tagjaivá váljanak. Erre természetesen a lakókat és a dolgozókat is fel kell készíteni, hiszen a gödi otthonban élők döntő hányada gyermekkorában került állami gondozásba, ott nőtt fel, így a közlekedési vagy a háztartási ismereteket, és minden mást meg kell nekik tanítani, amit automatikusan, tudattalanul is elsajátít a szerencsés többség, amelyik családban nő fel.

– Etelka néni már megmutatta nekünk, hogyan kell buszozni, én már tudok főzni, sütni még meg szeretnék tanulni, holnap pedig cukrászdába megyünk, és kapunk egy ezrest is, avval fogunk fizetni! – újságolja Tünde. A középkorú, komoly arcú nő már most tyúkanyóként gondoskodik a többiekről, és azt tervezgeti, hogyan fog majd bevásárolni, főzni rájuk. Az önálló életre szoktatás szemmel láthatóan eredményes: amíg mi beszélgetünk, néhányan a konyhában sürgölődnek, palacsintát sütnek és szervíroznak ügyesen a vendégeknek, mások kint az avart gyűjtik az őszi napsütésben, még az ég is mintha az ő kedvükért cserélné ragyogóra felhős-borús arcát.

Szilvásy Zsuzsannától megtudjuk: hónapok óta mindennap foglalkoznak a tizenkét kiköltözővel, akik közül a munkaképesek naponta bejárnak majd konyhai, kerti és egyéb betanított munkát végezni a Gondviselés Házába, amit a máltaiak a tervek szerint a jövőben inkább foglalkoztatóvá és hosszabb távon fejlesztő-felkészítő iskolává alakítanak.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat által kialakított otthonok önállóságra szoktatják lakóikat
Fotó: Kurucz Árpád

A magyarországi szociális ellátásban 2014 óta zajlik a közösségi befogadási folyamat, eddig már 660 ember költözhetett ki hat nagy intézményből. Mint Giflo Péter rámutat, mindenütt az a tapasztalat: pusztán azáltal, hogy lényegesen nagyobb önállóságot kaptak, mint amikor még zárt intézményekben éltek, olyan szintű képességrobbanás következett be a lakóotthonokban élőknél, amilyenre gondolni sem mertek.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat közép-magyarországi regionális vezetője, Morva Emília pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a kormányhatározat, amely a máltaiak gondozásába adta az intézményt és ezzel az ott élőket, 2020-at jelölte meg mint céldátumot arra, hogy akinek az állapota engedi, lakóotthonba költözzön. Erre a célra majdnem kétmilliárd forintot is juttatott az állam. Már most látható azonban, mondta, hogy sem a rendelkezésre álló idő, sem a forrás nem lesz elegendő, ezért már zajlanak a tárgyalások a kormánnyal a határidő-hosszabbítás és a forráskiegészítés érdekében.

Sürgetni itt semmit nem szabad. A cél, hogy a majdnem önálló életre felkészülten költözhessen ki a nagy intézményből ez a tizenkét ember, s majd a többi majdnem másfél száz is. S hogy új lakóhelyük ne csak egy ház legyen, hanem az otthonuk. Hogy ez mitől lesz az, azt nem a fenntartók akarják meghatározni, szeretnék a lakókra bízni. Roli például büszkén mutatja nekünk emeleti szobáját, még a konnektort is, amibe majd a rádiót dugja, mert imád zenét hallgatni. A csillogó szemű, halk szavú, végtelenül kedves fiatalember búcsúzóul mindannyiunkat megölel. Ölelésében olyan ősbizalom érződik, ami csak az igazán tiszta lelkek sajátja.