Október mindig az építészet hónapja, de az idén különösen erősen indított a hónap első hete. Olyan témák merültek fel, amelyek közül csak egy is komoly figyelmet érdemelne. Több évtizedes múltja és jelentősége miatt szinte mindent elhomályosít például Lányi András kijelentése, mely szerint a dunai vízlépcsők megvalósításáról tárgyal titokban a kormány Szlovákiában.
Itt, az Égigérőn foglalkoztam már korábban a témával, beszámoltam róla, amit egy neves vízügyi szakember, Stelczer Károly mondott el nekem pár évvel ezelőtt, a Budapesti Duna-partok hasznosítási lehetőségeiről készített bécsi szakdolgozatomhoz kapcsolódóan. Az idős mérnök akkor elmagyarázta, hogy a vízlépcsőkre az egész éves hajózás biztosítása, ezen keresztül pedig a kereskedelem beindulása miatt lenne szükség. Azt mondta, Magyarország az egyetlen, amely nem tudja biztosítani a hajózhatóságot, emiatt olyanok vagyunk itt a folyam közepén, mint a kád alján a dugó. Ha lenne vízlépcső, egész évben tudnánk tervezni a vízmagasságot, nem kellene aggódni annyira az árvizek miatt sem.
Lányi ezzel szemben természetesen ökológiai szempontokra hivatkozik, illetve politikailag is állást foglal, mikor azt állítja, hogy bárminemű továbblépésnek kívánatos előfeltétele lenne, ha kitárgyalnánk, és végre nem a szlovákoknál folyna át a Duna nagy része.
A vízlépcsők kérdése régóta megosztja a magyar közvéleményt, nem egyszerű eldönteni, hogy a szerteágazó témában mi lenne a szerencsés megoldás. A budai vár visszaépítése ehhez képest már könnyebb téma: mostanában láttak napvilágot a vár nyugati oldalának tervezett építkezései. Mivel részletesen senki nem indokolja, hogy tetszetős voltukon kívül miért lenne szükség újra a lovarda, az istállók vagy a főőrségi épület visszaállítására, a vár hasznosítására vonatkozó végső koncepciót illetően csak találgatásokba bocsátkozhatunk.
Annyi biztos, hogy a Nemzeti Galériának és az Országos Széchényi Könyvtárnak nincsen szüksége sem a mostaninál komolyabb személyi védelemre, sem lovakra. A tervezett fejlesztés érdeme, hogy a nyugati irányból a Stöckl-lépcső helyreállításával végre megoldja a vár gyalogos megközelítését, és elvileg mindig jó, ha mélygarázsok épülnek. (Bár lehet, hogy a várdomb belseje a benne lévő védett vízkészlettel nem örül az ilyesminek, de a projekt részletes kommunikációjának híján valószínűleg nem fogjuk a közeljövőben megtudni, hogy emiatt voltak-e problémák.)
A fentiekhez képest is fajsúlyos kérdés, hogy mi lesz végre a Liget Budapest projekttel. Legutóbb megírtam, hogy Lázár felvetése a Nyugati pályaudvar mögötti területen létesített közparkról lehet, hogy a projekt irányváltásának ágyaz meg. Bardóczi Sándor illusztrációjának segítségével rámutattam, hogy fordítva szerencsésebb lenne, maradjon meg a közpark közparknak (mármint a Városliget), a nevezett helyre pedig építsenek annyi múzeumot, amennyit csak akarnak.
Ehhez kapcsolódóan igen érdekes fejlemény, hogy Demján Sándor részletes elképzeléssel állt elő arra vonatkozóan, hogyan építené be ő a Nyugati mögötti, vegyes tulajdonban lévő területet. Állítása szerint az itteni építkezés nagyságrendekkel kevesebbe kerülne, mint ha a Városligetben valósulnának meg a múzeumok.
És akkor most érkeztünk csak el az eddig kiosztott idei építészeti díjakhoz. Hétfőn volt az építészet világnapja, ennek köszönhetően két díjosztót is meglátogattam. Délelőtt volt a nagyobb nyilvánosságot élvező, mára közismertté váló rendezvény, az Év Háza díjosztója. Ígértek ugyan sajtós összefoglalót, de végül nem kaptam, így csak az első helyezettről tudok beszámolni: az idei Év Háza díjat egy szentendrei családi ház kapta. Az igényesen tervezett, településképbe illeszkedő és ökologikus épületet Borbás Péter tervezte, ezúton is gratulálok neki.
Estefelé került sor a másik díjosztóra, itt építészek mondtak véleményt építészekről. A Budapesti Építészeti Nívódíjat a 4-es metró mellett további négy projekt nyerte el, köztük az Egyetem halottai emlékmű az ELTE Trefort-kertben, a Medve utcai Geometria irodaház, a Móricz Zsigmond téri Gomba épülete és a Prezi irodája a Merkúr Palotában.
A Média Építészeti Díja azonban még csak most jön. Zsűritagként már túl vagyok a döntőbe jutott épületek meglátogatásán, így lehet sejteni már valamit abból, hogy mely projekteknek van esélye a végső győzelemre. A győztesről szóló hírrel, úti beszámolóval és a részletekkel jelentkezem a 16-ai gálát követően.
