A B-közép az egyik kapu mögött foglalt helyett – talán voltak annyian, mint egy átlagos NB I-es fordulóban –, kisebb-nagyobb megszakításokkal buzdította a csapatot. A többiek szotyolázva, sörözve bóbiskoltak a mérkőzésen Szinte átaludták az összecsapást.
Óriási csalódás volt! Úgy éreztem magam, mintha színházban lennék, de lehet, hogy igazából az volt a probléma, hogy én „balkáni állapotok” között szocializálódtam, és megszoktam, hogy gólnál kerítésmászás van, a derbin meg pirózás, sálazás, zászlózás. Esetleg az is lehet, hogy rossz meccsre jutottam el. Egy dologban viszont azóta biztos vagyok: nem akarok spanyol hangulatot a magyar stadionokban.
Azt azért nem árt megjegyezni: a csaknem negyvenötezer ember percek alatt hagyta el a Vicente Calderónt a szervezőknek köszönhetően, nekem talán három percembe került, amíg a második emeletről kijutottam a stadion elé.
Annak érdekében, hogy a nézők idehaza visszatérjenek az arénákba, és még a lelátói viszonyok is rendeződjenek, rengeteg mindennek kell változnia úgy társadalmi, mint szövetségi és persze szurkolói szinten, de bízom abban, hogy egyszer újra olyan hangulat költözik a stadionjainkba, amelyre azt mondhatjuk: „Igen! Erre érdemes volt pénzt és időt szánnom!”
