A Kelemen Hunor RMDSZ-elnök által jegyzett hétfői nyilatkozatban a szövetség meggyőződését hangsúlyozza, hogy a vajdasági magyarság által évtizedek óta várt történelmi igazságtétel lezárja a két nép közös történelmének ezen tragikus fejezetét, és utat nyit a megbékélés előtt.
Az RMDSZ ugyanakkor közölte, fontosnak tartja, hogy a Szerb Köztársaság európai uniós csatlakozása folyamatában sikerüljön érvényt szerezni a kisebbségi jogok minél teljesebb körének, megteremtve a feltételeit a közösségi autonómiák kivívásának.
Az RMDSZ azt is hangsúlyozta, hogy a parlamenti határozat megszületésében meghatározó szerepe volt a Vajdasági Magyar Szövetségnek (VMSZ). „Újra beigazolódott, hogy a többségi és a kisebbségi nemzetek közötti viszonyokat kizárólag a párbeszéd útján, a demokrácia eszközeivel lehet megoldani” – fogalmaz az RMDSZ nyilatkozata.
Az RMDSZ egyben közölte: bízik abban, hogy az őshonos nemzeti kisebbségek védelmét és jogait az Európai Unió szintjén lehet és kell kezelni, illetve biztosítani. „Meggyőződésünk, hogy ezáltal elkerülhetőek a történelem során a kelet-közép-európai és délkelet-európai térségben tapasztalt etnikai alapú visszaélések, és biztosítani lehet a nemzeti kisebbségek megmaradásához és fejlődéséhez szükséges feltételeket” – áll a Kelemen Hunor által jegyzett nyilatkozatban.
A második világháborúban, 1942-ben Újvidéken és a környező településeken vezetőik önhatalmú utasítására magyarok mintegy 3300-3800 szerb és zsidó embert gyilkoltak meg a szerb partizánok ellen indított razziában. Szakály Sándor történész megállapítása szerint – a közkeletű vélekedéssel ellentétben – a csendőrök részéről nem történt jogszerűtlen fegyverhasználat. Az önkényes kivégzésekért néhány alacsonyabb rendfokozatú katonatiszt volt a felelős.
A háború végén a szerb partizánok módszeresen gyilkolták a magyar lakosságot: becslések szerint 30-50 ezer lehet az áldozatok száma. Az etnikai arányokat jelentősen megváltoztató, hihetetlenül kegyetlen módszereket felsorakoztató tömeggyilkosságokat évtizedeken át elhallgatták Jugoszláviában, a tömegsírokba, csatornákba, dögkutakba dobált áldozatokra emlékezni is tilos volt. A partizánok a magyarság ellen elkövetett népirtása 20. századi történelmünk egyik legnagyobb tragédiája. A szerbek közellenségként tekintettek a horvát, a német és a magyar lakosságra; ahogyan Kamarás Mihály ferences szerzetes írta naplójában: Tito katonái számára maga a magyarság volt a bűn.
A mintegy 40 ezer lemészárolt és 85 ezer, szülőföldjéről elüldözött magyar kálváriáját eddig jobbára csak újságírók és más helyi értelmiségiek által megjelentetett kisebb-nagyobb publikációk tárták fel, ezek azonban inkább csak helyi epizódokat tárgyalnak. Hogy mi történt a nagyobb városok magyar – és német – polgáraival a rettegés hónapjaiban, azzal kapcsolatban egyáltalán nincsenek szaktudományos szintű kutatások, hangzott el az MTA dísztermében Matuska Márton szakújságíró tavaly novemberben tartott előadásában. Ennek csak az egyik, el nem fogadható indoka lehet az, hogy a szerb hatalom minden eszközzel akadályozta és akadályozza máig az ilyen irányú történelmi feltáró munkát, de Szabadkán még a temetőbeli kegyhely kialakítását is.
