A magyar történettudomány igen nagy adósságot halmozott fel azzal, hogy a mai napig nem tárta fel kellő mélységben a Josip Broz Tito kommunista partizánjai által a délvidéken, 1944–45-ben elkövetett tömegmészárlások körülményeit. A mintegy 40 ezer lemészárolt és 85 ezer szülőföldjéről elüldözött vajdasági magyar kálváriáját eddig jobbára csak újságírók és más helyi értelmiségiek által megjelentetett kisebb-nagyobb publikációk tárták fel, ezek azonban inkább csak lokális epizódokat tárgyalnak. Hogy mi történt a nagyobb délvidéki városok magyar (és német) polgáraival a rettegés hónapjaiban, ezzel kapcsolatban egyáltalán nincsenek szaktudományos szintű kutatások – hangzott el Matuska Márton szakújságíró részéről az MTA dísztermében tartott előadásában.
Ennek csak az egyik, el nem fogadható indoka lehet az, hogy a szerb hatalom minden eszközzel akadályozta és akadályozza máig az ilyen irányú történelmi feltáró munkát, de Szabadkán még a temetőbeli kegyhely kialakítását is.
Botlik József, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára a történelmi Magyarországon államalkotó nemzet elleni véres rácjárások és oláhjárások csokorba gyűjtésén keresztül mutatta be, hogy a szerbek magyarellenes kegyetlenkedése nem új keletű jelenség. A Magyar Királyság területére a 13–14. században és utána beszivárgó szerb és román csoportok időről időre véres etnikai tisztogatásokat hajtottak végre hol oszmán–török, hol Habsburg „hátszéllel”. Minderre tekintettel emelte ki, hogy kölcsönös megbékélésről úgy nem lehet beszélni, hogy mi szolgalelkűen átvesszük a szerbek (és románok) által képviselt, gyakran történelemhamisító álláspontot, csak azért, hogy meg ne bántsuk az érzékenységüket, miközben ők nem akarják feltárni őszintén és kellő tudományos alapossággal a saját múltjukat. Helyénvaló lenne az együttgondolkodás a két nemzet történészei részéről, de a tudományos igazság nem konszenzus és kompromisszum, hanem az objektív valóság kérdése.
Gulyás László egyetemi docens szerint bár vannak hagyományai a szerb politikai gondolkodásban a magyarellenességnek, a gyökérprobléma mégis alapvetően Trianon. Már 1918 után azonnal elkezdődtek a magyar- (és német-) ellenes atrocitások: a nemzetiségi pártok akadályozása, az iskolák ellehetetlenítése, a magyarellenes földreform, a magyarellenes adópolitika. A délvidék 1941-es visszavétele, majd a Magyar Királyi Honvédség nem sokkal később elítélt tisztjei által, a partizántevékenység megtorlásaként a „hideg napok” során végrehajtott újvidéki vérengzés jó ürügyként szolgált a későbbi szerb kegyetlenkedésekhez. Titóék terrorja azonban nem nevezhető spontán háborús túlkapásnak. Ez egy ideológiailag megtervezett, részleteiben és céljaiban kidolgozott cselekménysor volt, amelynek végső célja a Vajdaság etnikai arányainak a szerbség javára történő minél nagyobb mértékű megváltoztatása. Célja volt továbbá minden személynek a likvidálása, aki bármilyen formában, akár etnikai, akár osztályalapon akadálya lehetett volna a kommunista önkényuralom kialakításának Jugoszláviában. E sátáni terv megfogalmazta a szerb törekvésekre veszélyes elemek családtagjainak koncentrációs táborokba vagy munkatáborokba történő elhurcolását, teljes vagyonelkobzását is, korra, nemre való tekintet nélkül. A tömegsírokba éppúgy kerültek csecsemők, mint aggastyánok. Az pedig külön figyelmet érdemel, hogy maguk a kivégzések és az azokat megelőző kínzások mennyire nyomdafestéket nem tűrő módon történtek. Az egyik szekcióülésen felidézték annak a lánynak az esetét, akit lábfejénél fogva felszögeltek egy ajtófélfára, majd az onnan lelógó testet élve kettévágták, akár a sertést a vágóhídon.
A szerb nemzettudatban ezzel szemben Tito és deklasszálódott elemekből verbuvált partizánosztagai máig bátor és felszabadító nemzeti hősökként szerepelnek, akik a magyarokkal és németekkel szemben jogosan léptek fel.
Ezen a szemléleten csak közös erőfeszítéssel lehetne változtatni, amihez a szerb értelmiségnek is partnernek kellene lennie – hangzott el. Ehhez mindenekelőtt nekünk magunknak kell a történelmi feltárást elvégeznünk, hiszen ezt helyettünk senki más nem teszi meg. Ennek a munkának lehet a kezdete az, hogy a rendszerváltás óta most először végre az MTA is felkarolta a délvidéki vérengzés témájának kérdését – hangoztatta több felszólaló.
