Ismeretlen tettesek megrongálták a második világháború alatt és után a délvidéki Csúrogon kivégzett ártatlan magyar és szerb áldozatok emlékére felállított szoborcsoportot – írja a Magyar Szó. A hírportál cikke szerint a rongálást követően, szintén ismeretlen személyek részben helyrehozták a károkat.
A vajdasági televízió híradásából az derült ki, ismeretlenek letörték a Krisztus-fejet és a glóriát a Szarapka Tibor szabadkai szobrászművész által készített, június 26-án felavatott szoborkompozícióról, amely egy kőfal előtt apjába kapaszkodó fiút ábrázol. A glóriát egy ismeretlen később hegesztéssel pótolta, de a Jézus fejét mintázó bronzdarab továbbra is hiányzik az emlékműről.
A most megrongált emlékművet a szerb állam anyagi támogatásával emelték, az avatásán pedig közösen hajtott fejet Áder János köztársasági elnök kollégájával, Tomislav Nikolićcsal. A magyar államfő a ceremónián arról beszélt, „ami itt és a környező magyarlakta településeken történt, tömeges bosszúhadjárat része volt. Véres bosszú azért, amit más magyar emberek követtek el ártatlan szerb emberekkel szemben”. A szerb államfő pedig azt hangsúlyozta ki, hogy az utódoknak úgy kell emlékezniük a mai, mindkét oldalon ártatlanul meggyilkolt emberek emlékének szentelt eseményre, mint népeink őszinte megbékélésének a szimbólumára.
A második világháborúban, 1942-ben Újvidéken és a környező településeken vezetőik önhatalmú utasítására magyarok mintegy 3300-3800 szerb és zsidó embert gyilkoltak meg a szerb partizánok ellen indított razziában. Szakály Sándor történész megállapítása szerint – a közkeletű vélekedéssel ellentétben – a csendőrök részéről nem történt jogszerűtlen fegyverhasználat. Az önkényes kivégzésekért néhány alacsonyabb rendfokozatú katonatiszt volt a felelős.
A háború végén a szerb partizánok módszeresen gyilkolták a magyar lakosságot: becslések szerint 30-50 ezer lehet az áldozatok száma. Az etnikai arányokat jelentősen megváltoztató, hihetetlenül kegyetlen módszereket felsorakoztató tömeggyilkosságokat évtizedeken át elhallgatták Jugoszláviában, a tömegsírokba, csatornákba, dögkutakba dobált áldozatokra emlékezni is tilos volt. A partizánok a magyarság ellen elkövetett népirtása huszadik századi történelmünk egyik legnagyobb tragédiája. A szerbek közellenségként tekintettek a horvát, a német és a magyar lakosságra; ahogyan Kamarás Mihály ferences szerzetes írta naplójában: Tito katonái számára maga a magyarság volt a bűn. A második világháború idején a magyarok elleni szerb vérengzés egyik tetőpontja Csúrogon volt, ahol 1944-ben gyakorlatilag kiirtották a település teljes magyar lakosságát.
A mintegy 40 ezer lemészárolt és 85 ezer, szülőföldjéről elüldözött magyar kálváriáját eddig jobbára csak újságírók és más helyi értelmiségiek által megjelentetett kisebb-nagyobb publikációk tárták fel, ezek azonban inkább csak helyi epizódokat tárgyalnak. Hogy mi történt a nagyobb városok magyar – és német – polgáraival a rettegés hónapjaiban, azzal kapcsolatban egyáltalán nincsenek szaktudományos szintű kutatások, hangzott el az MTA dísztermében Matuska Márton szakújságíró tavaly novemberben tartott előadásában. Ennek csak az egyik, el nem fogadható indoka lehet az, hogy a szerb hatalom minden eszközzel akadályozta és akadályozza máig az ilyen irányú történelmi feltáró munkát, de Szabadkán még a temetőbeli kegyhely kialakítását is.
