A második világháborúban, 1941 áprilisában a Délvidék magyar fennhatóság alá került. 1942 január-februárjában Újvidéken és környékén a magyar honvéd- és csendőralakulatok által végrehajtott partizánvadász razziákban 3-4 ezer, főként szerb és zsidó vesztette életét. Az 1942-es „hideg napok” után két és fél évvel, az 1944–45-ben tartó jugoszláv katonai közigazgatás idején Tito partizánjainak megtorlásában becslések szerint 15-20 ezer délvidéki magyar vesztette életét.
A borzalmas mészárlást csodával határos módon élte túl Kamarás Mihály atya, aki a délvidéki vérengzés idején szemtanúja volt rendtársai szenvedéseinek és halálának. Az azóta elhunyt ferences szerzetes rubinmiséje előtt exkluzív nyilatkozatot adott az MNO-nak.
Három falu: Csúrog, Zsablya és Mozsor összes magyar lakosát kitelepítették, háborús bűnössé nyilvánították, és kivégezték vagy gyűjtőtáborba szállították. A Terror Háza alábbi térképén látható, hogy a teljes Délvidék területére kiterjedtek a magyarirtások.
A titói diktatúra, majd a miloševiči dühöngő nacionalizmus évei után az elmúlt időszakban normalizálódni kezdtek a szerb–magyar kapcsolatok; ahogy Lezsák Sándor, az Országgyűlés elnöke mondta, a vajdasági magyarság a reneszánszát éli. A szerb parlament 2013. júliusi rendkívüli ülésén elsöprő többséggel fogadta el a délvidéki magyarok ellen 1944–45-ben elkövetett vérengzéseket elítélő nyilatkozatot; a szerb és a magyar köztársasági elnök közös főhajtása után pedig nem lehet úgy tenni, mintha az 1944–45-ös események nem történtek volna meg – ezt már Pásztor István, a VMSZ elnöke mondta. Hozzátette, a magyar–szerb történész vegyes bizottság munkája, a szerb parlament deklarációja, a csúrogi emlékművek fölavatása mind ékes bizonyítékai a pozitív folyamatoknak.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!