Így élnek a balatoni gazdagok

Iroda az Orr bárban, avagy az egész nyarat a Balatonnál töltő réteg titkai.

Én már vettem és adtam is el céget az Orr bárban. Nem is egyet. Az ügyfélnek persze nem kell tudnia, hogy fél méterre ülsz a fröccsös pohártól, és öt méterre ott a part – mondja Tamás a tihanyi naplementében. A férfi az egész nyarat itt tölti, „irodájának” nevezve ki a kikötő hajdani jegypénztárában működő műintézményt.

Az Orr bár tehát nem elit üzleti klub, ahol bőrfotelekben ülve, szivarfüstbe burkolózva kötnek nagy üzleteket választékos urak szmokingban. Az idézett mondat gazdája, Tamás pedig nem egy az említett urak közül, még ha a „private equity befektető” titulusa ezt is sugallná. Tamás ugyanis tagja annak a minden bizonnyal nem túl népes csoportnak, amely nyáron gyakorlatilag leköltözik a Balatonra, és őszig vissza sem néz.

Amikor elindultunk a nyár végi partra, arra voltunk kíváncsiak, mely társadalmi réteg engedhet meg ilyesmit magának Magyarországon. Miből élnek, hogyan dolgoznak, hogyan építették ki egzisztenciájukat. Bár voltak erről elképzeléseink, túránk néhány meglepő tanulsággal is szolgált.

De térjünk még vissza Tamáshoz, aki azt kérte, vezetéknevét ne írjuk le. Tamásnál az egész nyári balatoni lét nem jelent feltétlenül három hónapos szabadságot, hiszen munkáját alapvetően laptopon és telefonon végzi, cégeket ad-vesz, befekteti ügyfelei pénzét, vagy éppen szól nekik, ha úgy látja, valamelyik érdekeltségből ideje lenne kiszállni, mert rosszra látszanak fordulni a dolgok. Tamás ráadásul igazán hard core balatonozó: amikor a tónál van, hajón lakik. Mint mondja, a szűkebb helyet számára bőven kompenzálja az érzés, hogy egy vitorláson élhet.

– Ez a típus az első, amelyet kifejezetten a Balatonra terveztek. Kissé ironikus persze, hogy egy szlovén mérnök volt az alkotója.

Ha a felesége és két, tízes éveik végén járó fiuk is a hajón van, kicsit tényleg nehezebben férnek el, de a két gyerek azért már egyre gyakrabban van a családtól távol, főleg nyáron.

– Nyolc éve úgy döntöttem, beköltöztetem irodámat az Orr bárba – mondja. Ekkor vásárolta meg a hajót, azóta minden nyarát szinte végig Tihanyban tölti. Eddig semmi problémát nem okozott számára üzleti ügyeiben, hogy a Balatonról intézi őket, legfeljebb arra kell figyelnie, hogy ha éppen olyan az ügyfél, akkor arrébb sétáljon a telefonnal a parttól, hogy a strandolás zajai ne hallatsszanak bele a beszélgetésükbe.

Tamás családjának egy átlagos napja viszonylag korán kezdődik, de a reggelit általában egy kis séta, piacozás követi, majd a srácok elmennek vitorlázni, vagy egyéb program után néznek, ő pedig fut egyet. Tíz óra körül ül be dolgozni az Orr bárba, de egy óra tájt általában összegyűlik a család ebédelni, és délután Tamás már nem foglalkozik üzleti ügyekkel.

– Tudom, hogy nekem speciális a helyzetem, ezt azért nem sokan engedhetik meg maguknak – mondja. Baráti körében sem jellemző ez az életforma, bár több olyat is ismer, aki negyven-ötven évesen úgy döntött, hogy elmegy nyugdíjba, mert megteheti, és gyakorlatilag egész évben akkor jön ide, amikor akar.

Homola Szabolcs is a fővárosból költözött a Balatonhoz, ő ráadásul már nemcsak a nyarakat tölti a tónál, az év felében itt tartózkodik. Jól menő informatikai vállalkozás alapító tulajdonosaként keresett nyaralót, kezdetben Füred volt a cél, de azt túl forgalmasnak találta („jobbról is, balról is szomszéd, pont, mint Budapesten, nem sok változás lett volna”), így került képbe a közeli Paloznak, amely azért is különleges a környező balatoni települések között, mert nagyobbik része a part mentén futó 71-es úttól északra, a dombon fekszik.

Az eredeti elképzelés egyhektáros szőlő volt házzal, ám a rendezési tervben lévő ellentmondás miatt öt hektár alatt szőlőbirtokon nem lehetett birtokközpontot létesíteni, márpedig ekkora területen megéri komolyabban is borászkodni. A pince körüli szőlőterületek mellé Tihany, Csopak és Alsóörs dűlőiben kezdtek gazdálkodni, ma már 15 hektáron. Tavaly hatvanezer palacknyi bor készült a Homola-birtokon.

– Az a szerencse, hogy az utazás ma már nem holtidő. Rengeteg dolgot el tudok intézni az autóban telefonálva. Erre szükség is van, hiszen folyamatosan ingázom – mondja Szabolcs, aki számos befektetése mellett a fővárosban működő borbár, a DiVino Gozsdu tulajdonosa is. Mára a háza, az irodái is a város nyugati részén vannak, hogy az autópálya bevezető szakasza könnyebben elérhető legyen. – Szerencsére Paloznak még éppen az a távolság, amelyet kicsivel több, mint egy óra alatt meg lehet járni.

A tavaly nyílt borterasz mellett a paloznaki faluközpontban étterem is tartozik a pincészet érdekeltségei közé. Megnyitása érdekes tapasztalatokkal járt.

– Évekbe telt, mire szét tudtam választani magamban a munkát és a pihenést, a kikapcsolódást. Kezdetben egyszerűen nem tudtam megállni, hogy – még ha elvileg éppen szabadságon is voltam – ne ugorjak be az étterembe, hogy minden rendben van-e, vagy ne szóljak, ha esetleg úgy látom, valami nem úgy néz ki, ahogy szeretném.

Heti egy nap mindig a borászaté. A csapat délelőtt összegyűlik a pincészetben, és két-három órában végigveszik az aktuális teendőket, legyen szó a szőlőről, a marketingről vagy egy új címke megtervezéséről. Aztán megnézik a szőlőt, kóstolnak, bort házasítanak, este pedig jöhet a kötetlenebb kóstolás.

Szabadnapokon a család (Szabolcsnak két gyermeke van, párjának szintén kettő az előző házasságából) lesétál a faluba, ahol nyáron gyakran szerveznek kézműves foglalkozásokat a kicsiknek, bicikliznek a környéken vagy vitorláznak. Bár már helyben is kialakult egy baráti kör, azért a kapcsolatok többsége még a fővárosban van. A rokonok, ismerősök sem nagyon hiányoznak, mert szinte állandóan vendégségben van közülük valaki Paloznakon.

– Különösen az első évben volt ez igen intenzív, utólag talán túlságosan is, amikor a gyerekek még kisebbek voltak, és csak azt látták, hogy minden reggel új arcokkal találkoznak. Az talán már nekik is sok volt.

Szabolcs tapasztalata szerint egyébként a tóba beleszerelmesedők két stratégia közül választhatnak, ha nem akarják korábbi egzisztenciájukat feladni. Vagy ideköltöznek, és innen ingáznak (van, aki akár naponta is), vagy maradnak eredeti lakóhelyükön, de minden alkalmat megragadnak, hogy lejöhessenek a tóhoz. Ő ma már a helyi társadalmi életből is aktívan kiveszi a részét, ennek egyik leglátványosabb eredménye az augusztusi paloznaki dzsesszpiknik. Nagyjából öt év kellett hozzá, hogy a helyiek kezdjék befogadni.

– Mindig van fenntartás az újakkal szemben egy ilyen kis településen, de úgy tapasztaltam, ha azt látják, hogy valóban tenni akarsz a falujukért, elindul ez a nagyon pozitív folyamat.

István a Közgázon végzett, és diploma után néhány barátjával lízingcéget alapított – tizenöt évvel később jutott el arra a szintre, hogy ma már csak heti egy-két napot kell bent töltenie, a többit megoldják helyette a beosztott vezetők.

– Az a szerencse, hogy nagyon jó a csapatom, csupa olyan ember, aki önállóan is mer és képes döntéseket hozni, nem bombáznak jóváhagyásért ímélekkel és telefonokkal minden ügylet előtt – magyarázza sikerük titkát. És van még valami. – Rühellem az értekezleteket. Amit nem lehet heti maximum félórás megbeszélésen megoldani, azzal nem is érdemes foglalkozni.

István úgy tartja, álszent az a munkakultúra, amelyben elvárják valakitől, hogy bejárjon egy irodába, miközben máshol is el tudná végezni munkáját, és ahol a kollégák azt lesik, ki mennyit van bent, ki mennyit hiányzik.

Így a család megtehette, hogy tizenkét éve nyaralót vásároljon, és azóta minden nyarat a Balaton-parton töltenek. Méghozzá rituális demonstrációval: az évzárók napján utaznak le Tihanyba, és a nyári szünet utolsó napjának délutánján költöznek vissza a budapesti lakásba.

– Három gyerekem van, szerencsére egyikük sem akart nyárra soha a városban maradni, így könnyű volt meggyőzni őket.

István hét óra körül ébred, majd fut vagy úszik valamennyit, ezután jön a reggeli a családdal, az ímélek elolvasása, megválaszolása. Délután újra kétórányi munka, majd a nap hátralévő része a családé. István és felesége részt vesz a tihanyi kikötő üzemeltetésében, tagjai a helyi vitorlásklubnak, nyaranta hetven gyereket vitorlázásra oktatnak.

– Olimpikonokat is neveltünk már – mondja büszkén. – A vitorlázás ma már egyre kevésbé mondható kizárólag az elit sportjának. Ugyanaz a folyamat játszódik le, mint a síeléssel. Amikor gyerek voltam vagy fiatal, csak egy szűk réteg tudott síelni Magyarországon, nyugati sípályákra pedig még kevesebben jutottak el. Mára pedig gyakorlatilag tömegsporttá váltak a sítúrák a környező országokba.

Szerinte a „piros Wartburggal járó nyugdíjas bácsitól a politikusból lett gengszterig” terjed ma a vitorlázók társadalmi spektruma, ők azonban, kis klub révén, megengedhetik maguknak, hogy ide nem illő embereket ne vegyenek fel. S hogy az ki?

– Aki nem köszön, és nem beszél rendesen a takarító nénivel.

Bármennyire is kezd elterjedni a vitorlázás, hogy valaki ma az egész nyarat a Balaton-parton tudja tölteni, ahhoz többé-kevésbé különleges egzisztenciára van szükség. Ennek lehetnek olyan alkotóelemei is, amilyenekre első rátekintésre nem is nagyon gondolnánk. Beszéltünk például egy nagy amerikai multi magyarországi vezetőjével, aki nemrég lépett ki munkahelyéről, és most éppen más lehetőségek után néz. Ám a köztes időben megteheti, hogy a nyarat a villájában töltse. Ő például azt mondta, nagyot dob az egzisztenciáján a korlátlan cégautó-használat is.

– Úgy számolom, mindent összevetve havonta nagyjából kétszázezer forintot jelent pluszban, hogy bármily célra használhatom céges autómat. Vagyis húsz év alatt csak ebből összespórolható egy jobb nyaraló ára.

Van, aki a kellemest köti össze a hasznossal: egy középkorú székesfehérvári házaspár élelmiszerboltokat működtet a part mentén, az év nagy részében ingáznak, de a nyári szünetre leköltözhetnek a vízhez: a gyerekeknek is jobb, ők pedig könnyebben intézhetik a boltok ügyeit. És persze van pedagógus házaspár is, amely Balatongyörökön töltheti a nyarat. Igaz, a villát örökölték, a tanári fizetésből eszükbe sem juthatott volna ilyen luxus.

A különleges egzisztencia fenntartásához persze egyre többet kell dolgozni – legalábbis Böröcz István, a Balatonfürdei Yacht Club ügyvezető igazgatója tapasztalatai szerint.

– Egyre többen vesznek ugyan nagy, 33 lábnál (tíz méter) hosszabb hajókat, de ahogy nő a vitorlások mérete, úgy csökken a rajtuk töltött idő az utóbbi években – mondja, miközben kimutat a klubház ablakán az alattunk elterülő kikötőre. Valóságos árbócerdő – augusztusban, napközben, szép időben.

– Ezeknek a hajóknak most a vízen lenne a helyük, de tulajdonosaik dolgoznak valahol, ezért nem tudják kihasználni őket, csak egyre ritkábban.

Szerinte mára sokan csak napokra tudnak lejönni. Persze egy ilyen hajót birtokolni még mindig kiemelt fényűzés. Böröcz István becslése alapján nagyjából „egymillió forint per láb” árfekvéssel lehet számolni egy rangosabb vitorlás vásárlásakor, s ezt nyilván csak egy szűk réteg engedheti meg magának. A fenntartási költségek is borsosak: a kikötői bérleti díjjal, a biztosítással, a téli tárolással, adott esetben szállítással együtt egy évre nagyságrendben másfél millió forint jön ki.