A zombori ördögűző, a tiszazugi méregkeverők és a politikusi pálya

Húsz fontos történelmi témájú monográfia, tanulmány- és interjúkötet 2017-ből.

Miközben a mindenkori kurzusok igyekeznek emlékévekkel és ezek apropóján szervezett rendezvényekkel terelgetni az emlékezetpolitikát; a közbeszédben kevésbé merülnek fel kibeszéletlen, megoldatlan vagy éppen teljes mértékben elfeledett történelmi események és traumák. Pedig a hazai történészek folyamatosan dolgoznak: ezt bizonyítja az a húsz kötet is, amit az idei termésből válogattunk ki.

A tiszaeszlári vérvád jogi feldolgozásától kezdve egy zombori ördögűző mentalitásán át a tiszazugi méregkeverők ügyéig, Péter Gábor és Horthy Miklós életrajzától a máig megoldatlan ügynökügyig, nem is beszélve olyan csemegékről, mint a baloldali Galilei Kör és a jobboldali Magyar Testvéri Közösség története, vagy Romsics Ignác Magyarország történetét a kezdetektől napjainkig összefoglaló könyve. Történelmi témájú tanulmány- és interjúkötetek, tudományos és tudományos ismeretterjesztő szövegek 2017-ből. 

Az 1989 végén tartott népszavazás során négy kérdésről dönthetett a magyar nép: a köztársasági elnök megválasztásának idejéről, az MSZMP pártszerveinek kivonulásáról a munkahelyekről, az MSZMP vagyonának elszámolásáról és a Munkásőrség megszüntetéséről. Utóbbiról, az 1956-ban létrehozott, és a „négyigenesként” elhíresült népszavazás után feloszlatott, hatvanezer fős párthadseregről manapság keveset beszélünk. Kiss Dávid és Pap Zsolt interjúkötetében a korabeli kommunista vezetők, például Németh Miklós és Pozsgay Imre mellett egy sor volt munkásőr mesél a testület szerepéről, felépítéséről és történetéről.

1882. április 1-jén délben nyoma veszett Solymosi Eszternek, egy keresztény szolgálólánynak, akit festékért küldött a boltba gazdasszonya Tiszaeszláron. Miután eltűnésével és meggyilkolásával a helyi zsidó közösséget vádolták meg, a következő években lefolytatott per a tizenkilencedik század egyik legismertebb és legvitatottabb bűnügyi szenzációja lett: a vádlottakat Eötvös Károly védte, az ügyről a fiatal Mikszáth Kálmán tudósított. „Nehezen hihető, de két résztvevőt leszámítva, a leghíresebb magyar bűnpert részleteiben jogász eddig nem dolgozta fel a peranyagok alapján. Ezt most a könyv szerzője megtette. Ezután az ügyről már nem lehet úgy gondolkodni és beszélni, ahogy eddig lehetett” – ezt ígéri fülszövegében az Osiris kiadásában megjelenő kötet, amelyben Blutman László, a Szegedi Tudományegyetem jogi karának tanszékvezető professzora esett neki a hírhedt tiszaeszlári per anyagainak.

„Történészhallgatóként alapvetően emlékezettörténetekkel foglalkoztam. Olyan doktori témát kerestem, amelynek nagyon megosztott az emlékezete. Kosáry Domokos példája lebegett a szemem előtt, aki a Görgey-kérdés történetét írta meg a harmincas években” – nyilatkozta lapunknak a Galilei Kör nevű baloldali diákegyesületről disszertációt író Csunderlik Péter történész. A huszadik század elejének „sorosistáiként” számon tartott fiatalok között feltűnnek olyan későbbi prominens kommunisták, mint Rákosi Mátyás, Korvin Ottó vagy Révai József; de a történész szerint ők nem voltak hangsúlyos szereplői a körnek, másrészt „e nevek terhe alól ki kell szabadítani az egyesület értékes tevékenységét, például a szociálpolitikai törekvéseket vagy az ismeretterjesztő munkát”. 

Hogy képzeljük el ellenségeinket? Kinevetjük vagy félelmetesnek, barbárnak ábrázoljuk őket? Tamás Ágnes 2014-ben megjelent, Nemzetiségek görbe tükörben című kötetében azt vette számba, hogyan tételeződtek a nemzetiségek a tizenkilencedik századi gúnyrajzokban. Idei kötetében pedig azt vizsgálja meg, hogy 1914 és 1947, azaz az első világháború kitörése és a második világháborút lezáró békék között hogyan értelmezték aktuális ellenségeinket az élclapok, politikai napilapok karikatúrái. A rajzok pedig végső soron nyilván nem ellenségeinkről, hanem magunkról árulnak el sok mindent.

ÁVO, ÁVH – rövidítések, amelyeket a széles közönség össze tud kötni a politikai indíttatású erőszakkal, bebörtönzéssel és a kínvallatásokkal. És ahogy Müller Rolf könyvének fülszövege írja, az Államvédelmi Hatóság története elválaszthatatlan első vezetőjének, Péter Gábornak a személyétől. A szerző most a kommunista diktatúra egyik legsötétebb figurájának életútját dolgozta fel: miként vetette bele magát az illegális kommunista mozgalomba az újfehértói szabólegény, hogyan ívelt fel a pályája 1945 után a politikai rendőrség élén, milyen szerepet játszott a nagy koncepciós perekben, a testi és lelki bántalmazásokban, miért fordult el tőle 1953-ban fő patrónusa, Rákosi Mátyás, hogyan teltek börtönévei, hogyan alakult a szabadulása utáni élete.

Sok szempontból vizsgálták már történészeink a Horthy-kor történetét, Papp Barbara és Sipos Balázs idei kötete azonban egyedülálló szempontból közelíti meg a két háború közötti időszakot: azt vizsgálják, hogy hogyan éltek és mit csináltak a nők a Horthy-korszakban. Arra hívják fel például a figyelmet, hogy a feministákon és a tömegkultúra normái szerint élő nőkön kívül a konzervatív világnézetű nők egyre nagyobb csoportjai akartak emancipálódni, a férfiakéval egyenlő jogokat kivívni egy keresztény-nemzetinek nevezett időszakban. A kötet vizsgálja az első világháború hatásait az emancipáció folyamatában, és részletesen tárgyalja a korszakban zajló heves vitákat a „jó” és a „rossz” nőről, amelyekben ilyen kérdések vetődtek fel: milyen a nőies nő? Vajon elveszíti-e nőiességét a nő, ha egyetemre jár? Képes-e egyáltalán egy fiatal lány egyetemen tanulni, azaz elég okos-e ahhoz, hogy orvosnak vagy akár tudósnak álljon?

Ungváry Krisztián az egyik legtöbbet szereplő történész itthon, év végén megjelent könyvében pedig az egyik, napjainkban is nagy hatással bíró történelmi témát dolgozta fel. A kommunista rendszer ügynökeinek ügye ugyanis harminc évvel a rendszerváltás kezdete után is feldolgozatlan, feltáratlan terület, amit a mai napig egymás revolverezésére használ a politikai elit anélkül, hogy bármi jelét adná annak, őszintén szeretne szembenézni ezzel a problémával – ahogy tették ezt a szovjet befolyás alól felszabaduló Köztes-Európa oly sok országában. Ungváry új kötete arra tesz kísérletet, hogy felvázolja az információs kárpótlás, az átvilágítás és a kommunista bűnök felelősségre vonása kapcsán kialakuló elképzelések 1989 és 2017 közötti történetét, majd néhány konkrét esettanulmányban is igyekszik érzékeltetni azokat a problémákat, amelyek az iratnyilvánosság részlegessége és az átvilágítás elmaradása okoz Magyarország közéletében. A szerző célja, hogy bizonyítsa: a mai magyar politika deficitjei szorosan összefüggnek a múlttal való szembenézés elmaradásával.

Romsics Ignác a kortárs magyar történetírás ismert és elismert alakja: elsősorban a huszadik századi magyar történelemmel, azon belül is a két világháború közötti időszakkal foglalkozott; de több összefoglaló mű szerkesztésével is hozzájárult a magyar történetírás kánonjához. Idén olyasmire vállalkozott, amire hosszú idő óta senki: a Magyarország története című ismeretterjesztő kötet több mint hatszáz oldalon, öt fejezetben foglalja össze az ország történetét a magyar nép kialakulásától kezdve napjainkig. A mű nem az egyes korszakok specialistáinak, hanem a magyar történelem iránt érdeklődők lehető legszélesebb körének készült.

Hahner Péter korábbi, Franciaország és az USA történetét összegző, elemző tudományos munkái mellett az elmúlt években a történelmi tévhiteket gyűjtő könyvekkel jelentkezett a tudományos ismeretterjesztés területén. Idei kötetében pedig tizenhárom híres forradalmárral – máshogy szólva tizenhárom diktátorral foglalkozott Cromwelltől Washingtonon, Boliváron, Garibaldin és Leninen át Castróig. Vajon a forradalom és a diktatúra elválaszthatatlanul összefonódik? Csak erőszakkal lehet tartós és mélyreható társadalmi változásokat elérni? Megengedhető az erőszak, ha egy jobb jövőt szolgál? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a kötet.

Mindig izgalmas, ha egy külföldi szerző dolgoz fel egy itthon vitatott, emlékezetpolitikai lövészárokharcokkal terhelt témát. Erre vállalkozott a francia Catherine Horel, aki a fülszöveg szerint „a hazai elfogultságoktól és történelmi »emlékezetzavaroktól« mentesen, tárgyilagos távolságtartással ad teljes képet Horthy személyes, katonai és politikusi életútjáról”. Horel feldolgozta a vatikáni levéltár anyagait, illetve a korábbinál mélyebben foglalkozott a magyar kormányzó utolsó, portugáliai emigrációban eltöltött éveivel is. A kötet azért is érdekes, mert Horthyról még magyar szerzőtől sem igazán jelent meg alapos életrajzi kötet.

„Legfontosabb tanulságnak azt vélem, hogy nem lehet a világtörténetet egyszerű képletekbe besorolni. Erről később részletesebben szólok.” Ormos Mária történész, a pécsi Janus Pannonius Egyetem volt rektora, professor emeritus, az MTA tagja, számos kötet szerzője a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent memoárjában ezúttal személyes szintre emeli a történetírást: saját életútját követve igyekszik tekintetbe venni mindazt a helyi, országos és világtörténeti jelentőségű eseménysorozatot, amely meghatározta életét, életpályáját, miközben politikai szerepvállalásával is számot vet.

Listánk legkönnyedebb kötete egy történész és egy újságíró munkájának közös gyümölcse: az egykori Népszabadság főszerkesztő-helyettese, Pető Péter és a már említett Csunderlik Péter lassan tíz éve közösen gyártanak történelmi tárgyú blogposztokat, amelyekben könnyed, olvasmányos és rekeszizomgyilkos formában igyekeznek perspektívába helyezni a magyar és egyetemes történelem, az irodalom és a sport fontos és kevésbé fontos eseményeit – a holdra szállástól a törpeharcsák betelepítésén át Berki Krisztián főállású celeb herevasalásáig. De ami talán még fontosabb kérdés: miért vezettek dicső királyaink állandóan hadjáratokat Halicsba? A két szerző igyekszik válaszolni erre a talányra is.

1947: koncepciós perekben takarítják el a kommunisták a köztük és a hatalom között álló, legnagyobb veszélyt jelentő politikai erőt, a Független Kisgazdapártot. A perek középpontjában egy titokzatos szervezet, a Magyar Testvéri Közösség áll, akik a vád szerint „horthysta reakciósokat” tömörítenek és a köztársaság-ellenes összeesküvés középpontjában állnak. De kik is ők valójában? Szekér Nóra kötetében ennek jár utána: a koncepciós perekben kialakított torz kép felülvizsgálata során megismerkedhetünk a kommunista hatalomátvétel és -gyakorlás módszertanával, az államvédelmi szervek munkamódszerével. Elénk tárul a konspiráció világa, egy titkos társaság szervezeti felépítése, gyakorlati működése és politikai-társadalmi szerepe.

Nagy adósságot törlesztett idén az Atlantic Press kiadó, amikor megjelentette Daniel Jonah Goldhagen külföldön húsz éve kiadott könyvét. A nagy vitát kiváltó kötetben az amerikai szerző tények sokaságával cáfolja azt az állítást, mely szerint a német átlagember nem tudott a holokausztról és a zsidók legyilkolásában csak az SS vett részt, nem pedig a rendőr, a Wehrmacht-katona. Cáfolja továbbá azt a szintén elterjedt vélekedést, hogy a népirtó antiszemitizmus a náci ideológia része volt csupán. Bizonyítékokat sorakoztat arra, hogy Németországban a zsidók ideológiai alapon való megsemmisítésének, az eliminációs antiszemitizmusnak sokkal régebbi történelmi gyökerei voltak.

Idén volt ötven éve, hogy megjelent az első beatfilm itthon, ami többé-kevésbé felelős volt azért, hogy beindult a beatkorszak Magyarországon. A könnyűzenének azonban nem volt könnyű a helyzete az államszocialista viszonyok között: erről mesél az Ignácz Ádám által szerkesztett kötet tizenöt tanulmánya. Milyen lehetséges kapcsolódási pontjai voltak a populáris zenei műfajoknak és a (kulturális) politikának a 20. századi Magyarországon? E kapcsolatok miképpen éreztetik hatásukat a jelenlegi zenei színtéren, illetve a populáris zenéről folytatott mai diskurzusokban? Erről beszél a kötet.

Maradjunk is ennél az időszaknál és témánál: az idei év egyik legérdekesebb megjelenése volt Király István irodalomtudósnak, a Kádár-korszak kultúrpolitikájának alakítójának, Aczél György tanácsadójának ezeroldalas naplója. A kötet nem könnyű olvasmány, de annál érdekesebb részletekkel gazdagítja a nevezett korszak kultúrpolitikájáról alkotott képünket, miközben mélyen elmerülhetünk a kultúrairányítás politikusainak személyes világában, Aczél és Király viszonyában. Baráth Katalin írónő beszámolója szerint a könyv „kapcsolati hálókat, műveltségi sztenderdeket vázol föl adatgazdagon. ( ) Világos képet kapunk arról is (és hasonlíthatjuk össze a mai helyzettel), milyen életszínvonallal, milyen fogyasztási és utazási lehetőségekkel bírt egy másodvonalbeli pártértelmiségi.” 

Monumentális, közel ezeroldalas kötetet jelentetett meg a Zrínyi Kiadó az első világháborúról, a Nagy Háború közép-európai enciklopédiáját. Manfried Rauchensteiner a Bécsi Egyetem osztrák történelem tanszékének professzora, 2005-ig pedig a bécsi Hadtörténeti Múzeum (Heeresgeschichtlichen Museum) igazgatója volt, az első világháborúról szóló összefoglaló kötete 2013-ban jelent meg német nyelven. A középpontjában az első világégés idején már a hatodik évszázada fennálló Habsburg Birodalom drámája – a háború kirobbantása majd az ország szétesése áll. A kötetben szó esik a politikai és háborús gondolkodás közti különbségről csakúgy, mint a Német Birodalommal kötött szövetségről, a szükségállapotról és a háborús hétköznapokról. 

Carlo Ginzburg A sajt és a kukacok című műve óta tudjuk, hogy a mentalitástörténet és a mikrotörténelem igen izgalmas területe a modern történettudománynak. Ahogy az olasz történész klasszikus munkájában XVI. századi molnár világképe tárult elénk, úgy festette le idén Bárth Dániel egy XVIII. században élt horvát származású ferences szerzetes élettörténetén és az általa írott leveleken keresztül a korszak vallásosságának különböző vonatkozásait, kiváltképp a démoni megszállottság és az ördögűzés témakörét. Egy páratlanul jól dokumentált botrány nyomán emeli ki Rochus atyát ebből a névtelenségből: ő volt ugyanis a főszereplője annak az ördögűzési skandalumnak, amely lokális szinten nagy port vert fel a bácskai Zombor városában 1766–1769 között.

Nem teljesen új megjelenés, de idén a kiegyezés százötvenedik évfordulójára új kiadásban, némileg átdolgozva jelent meg Gerő András eredetileg 1988-ban kiadott munkája, Az elsöprő kisebbség. Gerő munkája a Monarchia Magyarországának népképviseletét és annak kiüresedését vizsgálja. Kik szavazhattak és kik nem a dualizmus korában? Milyen módszerekkel szerezték szavazataikat az egyes pártok? Miért vált végül képtelenné a kiegyezés kori magyar parlament az ország reális problémáinak megoldására?

Adott a Horthy-kor egyik legnagyobb bűnügyi botránya, amit mára mindenki elfelejtett: 1929-ben kiderült ugyanis, hogy a Tiszazugban emberek tucatjait tették el láb alól arzénmérgezéssel saját családtagjaik pusztán azért, mert feleslegessé váltak, akadályozták az elkövetők boldogulását. Ráadásul nem elszigetelt esetekről volt szó, hiszen olyan szokásról volt szó, amelyről egész faluközösségek tudtak, és amelyet évtizedeken át büntetlenül űztek a helybeliek. A tiszazugi arzénmérgezésekről eddig nem készült átfogó monográfia. Az idén megjelent könyv több tudományág bevonásával a mérgezés jelenségének komplex bemutatására vállalkozik. Az egyes esetek ismertetésén túl feltárja azok hátterét, az elkövetők sajátos logikáját ­csakúgy, mint a korabeli közélet reakcióit.