Minden irányba ható és sújtó, vadállati gúny, amit ritkán kap meg az ember a magyar irodalomtól, frenetikus humor és radikális szemlélet – Spiró György jellemzése megnyugtatott, nem illetlenség felnevetni Kertész Imre írásain. Spiró a bennfentesek sztorizgatós stílusát mellőzve, elegánsan idézte fel, miként kereste a tüskék mögé bújó Kertész barátságát a szigligeti alkotóház beutaltjaként, a Sorstalanság 1975-ös, első megjelenése után. Spiró amúgy nem véletlenül bukkant Kertész Imre első regényére: egy másik radikális személyiség, Hajnóczy Péter ajánlotta a figyelmébe azzal, hogy igazi könyv. Spiró abszolút dicsérőleg még úgy is bókolt Kertésznek: hihetetlen rosszhiszeműsége elbűvölő. E rosszhiszeműség tapasztalatból fakad – Kertész sosem hagyja magát megtéveszteni: minden rendszer velejéig hat és humort terem.
A hetvenes években a Sorstalanság kiadását a Magvető Kiadó utasította vissza – a szerkesztői packázást, a hetvenes évek szürrealitását írta meg Kertész Imre A kudarcban. A regényes valósághoz járult hozzá Morcsányi Géza, mikor a rendszerváltás idején a Magvető élére került: a nyolcvanas években volt vigasza a Sorstalanság, és mindent elkövetett azért, hogy a korábbi kiadói tévedést orvosolja. A kilátástalanság iróniája – Morcsányi a kertészi életművet ekként foglalta össze.
Az est második részében már csak Kulka János A kudarccal és Várjon Dénes zongoraművész Beethovennel maradt a színpadon. A hallgatóság ekkor már mert hangosan nevetni – míg szíven nem ütötték.
