ÖVP-FPÖ koalíció másodszor

Thomas Klestil szövetségi elnök február 28-án átadta Wolfgang Schüssel kancellárnak és kormányának a megbízólevelet. Így – több mint három hónappal a 2002. november 24-én megtartott nemzeti tanácsi választások után – ismét az Osztrák Néppárt (ÖVP) és az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) koalíciója vezeti Ausztriát.

Mint emlékezetes, a november előrehozott választásokat az tette szükségessé, hogy a koalíciós partner FPÖ-n belüli hatalmi harcok lehetetlenné tettek minden érdemi munkát. A Szabadságpárt radikális, Jörg Haider vezette szárnya elégedetlen volt a pártelnök és alkancellárasszony, Susanne Riess-Passer teljesítményével; különösen a temelini atomerőmű és a Benes dekrétumok kapcsán tartották teljesítményét túlzottan gyengének. A „lázadók” számítása nem vált be, az előrehozott választásokon az FPÖ támogatottsága 26,91 százalékról 10,16 százalékra, 19 mandátumra csökkent. Míg a kifejezetten a kancellár személyére kihegyezett kampánnyal a konzervatív osztrák Néppárt 42,3 százalékkal, fölcsuszamlás szerű győzelmet aratott, eredményével a 183 fős Nemzeti Tanácsban 79 mandátumhoz jutott.

A koalíciós megállapodás elhúzódásának elsődleges oka a 69 mandátumot megszerző Osztrák Szocialistapárt (SPÖ) csalódottsága volt. Hiszen a kampány során az SPÖ egyértelműen abból indult ki, hogy a Nemzeti Tanács legerősebb frakciója lesz, s esetleg a zöldekkel kormányzati többséget érnek el. A kampány idején az SPÖ világosan kizárta annak lehetőségét, hogy kisebbik koalíciós partnerként az ÖVP rendelkezésére álljon. A választások után a szocialisták láthatóan arra számítottak, hogy az ÖVP képtelen lesz a kormánytöbbség létrehozására és az újabb rendkívüli választások immár nekik kedveznek.

Február 6-án – Wolfgang Schüssel kancellár Alexander Van der Bellennel, a zöldek delegációvezetőjével zajlott megbeszélés után – az ÖVP kíséretet tett egy addig Európában példátlan tettre egy fekete-zöld koalíció létrehozására. Amint az várható volt, a rendkívül heterogén összetételű zöldek még nem voltak készek a kormányzásra, a koalíció megkötése érdekében képtelenek voltak megválni néhány ideológiai sarokpontjuktól, például a homoszexuálisok házasságától. Maradt egyetlen koalíciós partnernek a Szabadságpárt, mely kénytelen volt néhány „békát” lenyelni: egyrészt csak három, viszonylag gyenge tárcát tarthat meg. Az alkancellári kinevezést a szociális ügyek minisztere Herbert Haupt kapta meg, ezen kívül az FPÖ maradtak az igazságügy és az infrastrukturális ügyek. Az ÖVP delegáltjaként megtarthatta a pénzügyminisztériumot Karl-Heinz Grasser, aki 200-ben még az FPÖ tagjaként lépett be a kabinetbe, s aki a 2002 őszi kormányválság idején demonstratív módon állt ki saját pártjával szemben Wolfgang Schüssel mellett.

A kinevezést megelőző sajtótájékoztatón bemutatott fekete-kék kormányprogram gyakorlatban az elmúlt három év munkájának folytatásának tekinthető. Hiszen annak központi ígérete a 2002-es árvíz miatt elhalasztott, és a koalíciós válságot kiváltó adóreform 2004. január 1-jével történő bevezetése. Melynek elsődleges célja az európai mércével mérve is igen magas állami újraelosztás jelentős csökkentése. A külpolitika folyamatosság jeleként értékelhető, hogy Benita Ferrero-Waldner megtartja a külügyi tárcát. S ami legalább ilyen fontos: az FPÖ az utóbbi időben feltűnően tartózkodik külpolitikai kérdések felvetésétől. Ugyanakkor
találgatásokra ad alkalmat Jörg Haider befolyásával kapcsolatban az a tény, hogy a szociális minisztérium államtitkárává Ursula Haubnert, a karintia tartományi előljáró nővérét nevezte ki Klestil.