A kijevi útnak most a megtervezése sem egyszerű feladat. Már csak azért sem, mert a Nyugaton elérhető információk folyamatosan változnak, és ellentmondásosak a harcok helyzetét illetően. Egyes híresztelések szerint az oroszok már körbezárták az ukrán fővárost, és épp a belvárost ágyúzzák, a vasúti összeköttetés pedig bármelyik pillanatban megszűnhet. Más források ellenben arról számoltnak be, hogy az orosz offenzíva a településtől északra elakadt, a város nincs körbezárva, a közlekedés zavartalan. – Higgy nekem barátom, Kijevet az oroszok nem fogják körbekeríteni! – söpri le aggodalmaimat az egyik ukrán ismerősöm, akinél a lehetőségekről érdeklődök. Amikor pedig arról kérdezősködöm, hogy már csecsen hadtestet is Ukrajnába küldik, harciasan csak így felel:
Jöhetnek nyugodtan, Ukrajnában elég sok krematórium van!
Ostromzár
Kijevbe most lehetetlen eljutni repülővel: az ukrán légteret a háború miatt a polgári légi közlekedés elkerüli. A buszos távolsági járatokat is megszüntették, autóval pedig kiszámíthatatlan a bejutás. Ahogy halad az ember az ukrán főváros felé, egyre sűrűsödnek a közúti ellenőrzőpontok, ahol katonák – vagy felfegyverzett ukrán civilek – döntenek arról, hogy tovább engedik-e az utast.
Angolul nem beszélnek, és az aktuális hangulatuk nagyban befolyásolja a döntésüket. A vasúti közlekedés viszont zavartalanul üzemel. Más tömegközlekedési eszköz hiányában egyedül ezzel biztosítható a civil lakosság evakuálása, a segélyszállítmányok, valamint az utánpótlás célba juttatása.
Ha a vasúti közlekedés megszűnne, az feltehetően a jelenleginél is súlyosabb humanitárius katasztrófához vezetne a nagyvárosokban, minden kapu bezáródna a menekülők előtt.
A háborús helyzet folyamatos változása miatt tehát sietnem kell, hogy még azelőtt bejussak a városba, hogy összezár az orosz gyűrű vagy lebombázzák a vasúti infrastruktúrát. A feszültség már a magyar határhoz közel is érezhető.
– Nem fél? – szegezi nekem a kérdést a magyar határőr, amikor megtudja, hogy Kijev felé tartok.
– De, egy kicsit – ismerem el neki, és kicsit magamnak is.
A munkácsi vasútállomáson meg kell küzdeni pár nagyon is gyakorlati kihívással, ugyanis a bankkártyám nem működik. Mint utólag megtudom, bár a nyugati országok által elrendelt banki szankciók elsődlegesen az orosz bankokat érintik, azonban közvetve minden olyan fizetési műveletet is ellehetetlenítek, amely orosz bankon keresztül megy.
Noha a háborúra tekintette a szolgáltatók elvileg ingyenessé tették a roamingot Ukrajnában, a terepen nem működik az sem, így csak egy utcán véletlenül befogott kódolatlan wifiből tudok információkat szerezni. A vasútállomáson sok a rendőr és katona, akik szúrópróbaszerűen folyamatosan ellenőrzik az embereket, átvizsgálják ruházatukat, csomagjaikat. Kissé lever a veríték, mikor három fegyveres katona körbeáll, idegesen méregeti az útlevelemet, és ukránul próbál kikérdezni. Szerencsére nálam van az ukrán sajtós igazolványom, ami megenyhíti szívüket, továbbengednek.
Talán meglepő módon a Kijevbe tartó vonaton viszonylag sok az utas, az emberek általános hangulatán nem érződik annyira a háborús feszültség. Ahogy közeledtünk a város felé, megszaporodnak a közutakon felállított katonai ellenőrző pontok, illetve az emberek a vasúti sínek mellett hegesztik össze az útzárakhoz használt, csillag alakú tankcsapdákat. Láthatóan bármit felhasználnak, ami erre alkalmas: síneket, egyszerű zártszelvényeket, építőipari fém gerendákat, melyeket egy fém kábellel össze is kötnek sorban, hogy még nehezebb legyen rajtuk áthatolni.
Ágyúdörgés, nyugalom
A peronokon alig lehet elférni a különböző szállítmányoktól, amelyeket a vonatokra rakodnak fel. Élelem, ruhák, felszerelés, bármi, amire a lakosságnak szüksége lehet. A vasútállomáson rengeteg a katona, a civilek vállán is fegyver lóg. Néhányuk az ukrán nemzeti színt jelképező sárga karszalagot visel, a forgalomban pedig az autók nagy részét is ukrán zászlóval vagy sárga szalagokkal dekorálják. Ennek gyakorlati oka is van: az ellenőrzőpontoknál csökkenti az esélyét annak, hogy tüzet nyissanak a közeledő autókra, ahogy az sajnos korábban már tévedésből előfordult.
A belvárosban viszonylagos nyugalom uralkodik, annak ellenére, hogy az orosz hadsereg már Kijev külvárosait ágyúzza.
Az utcákon jönnek-mennek az emberek, és ha dugók nincsenek is, egész sok autó közlekedik. Az üzletek viszont szinte kivétel nélkül zárva vannak. A még nyitva tartó élelmiszerboltok listáját a kijevi önkormányzat Telegramon keresztül osztja meg a lakosokkal, hogy az itt maradt lakosság élelemhez jusson. A hangulat az üzletekben nem feszült, élelmiszer van, még ha azért láthatóan üres is a polcok nagy része, de nincs pánikvásárlási roham. A Telegram egyébként a város kommunikációs csatornája, itt osztják azt is, ha éppen légitámadás éri a várost, felszólítva az embereket, hogy azonnal vonuljanak fedezékbe.
A tömegközlekedés lényegében megszűnt Kijevben. A buszok nem járnak, a villamoskocsikat pedig úttorlaszként használják a kereszteződésekben. A metró részlegesen még közlekedik, de teljesen kiszámíthatatlanul, a menetrend megszűnt. Az állomások egy része teljesen le van zárva, míg másokban óvóhelyeket alakítottak ki a civil lakosságnak. Közúton autóval lehet közlekedni, de a benzinkutak jó része lehúzta a rolót, illetve a nagyobb kereszteződésben ellenőrző pontokat alakítottak ki, ahol a továbbjutás az éppen ott lévő fegyveresek pillanatnyi döntésétől függ. Közlekedni tehát legfeljebb gyalog lehet, vagy ahogy több embert is látok; elektromos rolleren, amelyekkel elegánsan ki lehet kerülni a harckocsiakadályokat. A sétálás másik nagy előnye, hogy a fegyveresek a gyalogosokat általában nem ellenőrzik. Arra viszont még a háborúban is gondot fordítanak, hogy a hölgyeket egy szál virággal örvendeztessék meg nőnap alkalmából.
Az utcákon mindenütt plakátok buzdítanak ellenállásra, a nagyalakú kijelzőkön megjelenő angol nyelvű üzenet szerint az ukrán nép a NATO segítségéért könyörög, hogy rendeljen el légtérzárat az ország felett.
A rádiókból folyamatosan az ellenállásra buzdító közvetítések, felhívások szólnak, míg a kijevi önkormányzat Telegram csatornáján folyamatosak a hírek, ahol nyugtatják a lakosságot. Most például éppen azt a hírt cáfolják, hogy a kijevi vezetékes víz a klór hiánya miatt ihatatlanná vált volna.
A fotózást természetesen ilyenkor senki nem szereti, ezért aztán elég gyakran előfordul, hogy villámló tekintetű katonák ellenőrzik a papírjaimat, számon kérve, amiért a nyakamban lévő fényképezőgépekkel sétálgatok egy ostromlott városban, mintha csak turista lennék. A belvárosban olykor lehet hallani a tüzérségi csapásokat, valamint géppuskaropogást is, és általában éjszaka a légvédelmi szirénák is felsivítanak, ilyenkor érkezik a Telegram-üzenet is, hogy mindenki menjen azonnal fedezékbe.
Meglepő azonban, hogy a város éjszaka is teljesen ki van világítva, miközben hagyományosan a fények alapján elvileg az ellenség egyszerűbben azonosíthatja a tüzérség vagy légierő számára a célpontokat.
A szállásomon ennek ellenére teljes sötétség van, és még meg is kérnek, hogy a laptopommal üljek el az ablak mellől a belső helyiségekbe. Mióta Líbiában lebombáztak, én is tudom, hogy ezt tényleg komolyan kell venni.
Rajzfilm a metróban
A metróállomások egy részén óvóhelyeket alakítottak ki a civil lakosság védelmére. Ezek viszonylag rejtettek, a fényeket kint nem kapcsolják fel, így itt is teljes sötétségben botorkálnak az emberek. Az egyik nagyobb óvóhelyet is csak véletlenszerűen fedezem fel: egy no entrance (nem bejárat) feliratú, félig nyitott ajtón kell bemenni, aztán lefelé a mélységbe. Néha csak a lépések visszhangjából tudom, hogy nem vagyok egyedül.
A menedékek bejáratát fegyveresek és a városi rendőrség védi, lejutni is csak ellenőrzés után lehet. A mélyben a metróállomás már fényárban úszik, a középső közlekedőben kétoldalt emberek fekszenek a falak mellett, a metróalagút felé tartó átjárókban pedig ideiglenes szállásokat alakítanak ki, lekerítve a „privát terüket” jelképező helyeket.
Sokan magukkal hozták a házi kedvenceiket is, így többen a kutyájukat, macskájukat magukhoz ölelik.
Az egyik oldalon a szerelvény áll, ebben is emberek laknak, míg a másik vágányon a metró folyamatosan közlekedik egy irányba.
Az óvóhelyeken rengeteg a gyerek, a falra rajzfilmeket vetítenek folyamatosan. Összességében pániknak nincs nyoma, minden szervezetten működnek, több, angolul is beszélő ukrán önkéntes osztja szét az ellátmányt és kezeli a menekültek igényeit. Az egyik menedék végén többen állnak, a falra kifüggesztett tévét nézik, ahol épp az amerikai elnök nyilatkozik az ukrán helyzetről, aztán pedig különböző felvételeket vetítenek a Kijev külvárosában tomboló harcokról, kiégett házakról, szétlőtt harckocsikról.
Az embereken látható a kiszolgáltatottság, a félelem, de sokak szemében a remény is felcsillan.
Csak „mezítlábasan” tudok közlekedni a városban, ami azért nem veszélytelen, mert már az utcán sétáló civilek is iratokat kérnek tőlem, hogy megbizonyosodjanak, nem vagyok orosz kém. A munkához szükségem lenne golyóálló mellényre és sisakra is, de ez most nemcsak Kijevben, hanem egész Ukrajnában hiánycikk. Jelenleg azon dolgoznak, hogy Kínából nagy mennyiségben szerezzék be ezeket az eszközöket. A további eseményekig mindenesetre bízom a jó szerencsében, vagy – bármilyen valószínűtlennek is tűnik –, hogy a felek mégis leülnek tárgyalni.
Orosz–ukrán háború 
