Kedden a világsajtó egy elsőre meglepő hírről számolt be: egy amerikai katona az Észak- és Dél-Koreát elválasztó demilitarizált övezeten belül található közös biztonsági területen keresztül átszökött Észak-Koreába. Itt aztán a hatóságok elfogták és letartóztatták. Mint később kiderült, a fiatal közlegényt Travis Kingnek hívják, hogy miért ment északra, azóta is rejtély. Az illetékes amerikai szervek az észak-koreai hatóságokkal együttműködve most azon dolgoznak, hogy kiszabadítsák a katonát.
Nem az első
King esete korántsem olyan kirívó, mint ahogy elsőre hangzik, ugyanakkor nem beszélhetünk szokványos gyakorlatról sem. A koreai háborút lezáró 1953-as tűzszüneti egyezményt – a felek azóta sem írtak alá békemegállapodást – követően körülbelül féltucat amerikai katona dezertált Észak-Koreába. A tettük mögött álló okok változatosak: egyesek hadbírósági ügyet akartak elkerülni, mások magánéleti problémáik elől menekültek, akadtak olyanok, akik nem akartak Vietnámban harcolni.
Ami figyelemre méltó ezekben a cselekedetekben – noha nagyon veszélyes és súlyos következményekkel járnak – az, hogy az elkövetőik ismeretlenekből olyan nemzetközi hírességekké váltak, akikről mindenki beszél
− fogalmazott az NPR amerikai közszolgálati rádiónak adott interjújában Erik Scott történész. Való igaz, a hidegháború alatt dezertált amerikai katonák egy része tényleg nagy népszerűségre tett szert, s nemcsak a nemzetközi színtéren, de Észak-Koreában is.
Dezertőrből filmsztár
Erre remek példa James Dresnok, Charles Jenkins, Larry Allen Abshier és Jerry Wayne Parrish története, közülük is Dresnoké és Jenkinsé igazán érdekes.
Dresnok 1958-ban kezdte karrierjét az amerikai haderőnél, először Nyugat-Németországban szolgált. Elmondása szerint már ott megfordult a fejében, hogy egy kommunista országba disszidáljon, azonban Kelet-Németország nem jöhetett szóba, mivel onnan kihallgatás után rögtön visszaküldték volna nyugatra. Dresnok szülők nélkül nőtt fel egy Virginia állambeli árvaházban, hányatott gyermekkora volt, valamint katonai szolgálata alatt felesége is elhagyta egy másik férfiért – a The Guardian brit napilapnak adott interjújában ezeket az indokokat hozta fel döntése mellett.
A világ legveszélyesebb helyére akartam menni
− fogalmazott.
Jenkins is hasonló gondokkal küzdött, a beszámolók szerint dél-koreai szolgálata idején súlyos depresszióban szenvedett és alkoholproblémái voltak. Szavai szerint azon az estén is részeg volt, amikor átszökött Észak-Koreába. Jenkins rettegett attól, hogy éjszakai őrsége alatt az észak-koreai katonák lelövik, vagy ha ezt túl éli, akkor elküldik Vietnámba harcolni, ezért azzal a tervvel állt elő, hogy dezertál Észak-Koreába, ott jelentkezik a szovjet nagykövetségen, ezt követően kiadják a Szovjetuniónak, ahonnan pedig fogolycsere keretein belül visszatérhet az Egyesült Államokba. Így kezdődött Jenkins csaknem negyvenéves észak-koreai élete 1965-ben.
Dresnokot és Jenkinst hamar összehozta a sors. Abshierrel és Parrish-sel együtt dezertálásukat követő első hét-nyolc évben egy négyágyas szobában laktak, ahol folyamatos verés és bántalmazás mellett arra kényszerítették őket, hogy Kim Ir Szen, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság államalapítójának könyveit, írásait olvassák és tanulják meg szóról szóra. Jenkins elmondása alapján egyébként a nagytermetű Dresnok sokszor megverte társait, valamint gyakran beárulta őket fogvatartóiknak, amiért még keményebb büntetést kaptak.
Ezt követően váltak az észak-koreai propagandafilm-ipar sztárjaivá.
A négy amerikai ugyanis szerepet kapott a húszórás Névtelen hősök című minisorozatban. A dezertőrök különböző, gonosz amerikai karaktereket alakítottak, akik a történet szerint mind felelősek voltak a koreai háború kirobbanásáért ,majd elhúzódásáért, melyből az amerikai hadiipari vállalatok profitáltak. A Jenkins által alakított Dr. Kelton volt a lángelme az egész koreai háború mögött.
A film miatt Jenkis és Dresnok elképesztő népszerűségre tett szert Észak-Koreában.
Amikor sétáltam az utcán, gyakran izgatottan kiabáltak utánam, sokszor autogramot is kértek
− emlékezett vissza Jenkins.
A dezertőröknek a filmezés mellett más, Észak-Korea számára talán még fontosabb feladatuk is volt: angolul kellett tanítaniuk a titkosszolgálatok és hírszerzés tisztviselőit. Ez egyébként bevett gyakorlat volt akkoriban – és most is –, amennyiben nem disszidált katonák, úgy külföldön elrabolt állampolgárok képzik az észak-koreai kémeket.
Különböző benyomások
Jenkins még életében elhagyta Észak-Koreát, feleségével együtt Japánban élt egészen 2017 decemberében bekövetkezett haláláig. Dresnok és Jenkins beszámolóiból jól látszik, mennyire különbözően élték meg a dezertálásukat követő évtizedeket, mennyire másképpen vélekednek magáról a remeteállamról és a rendszerről. Utóbbi több interjúban is elmondta, mennyire megbánta döntését és hogy mennyire rossz élete volt Észak-Koreában.
Úgy éltem, mint a kutyák
− fogalmazott többször. Jenkins egyébként Dresnokhoz képest több abúzusnak, kínzásnak volt kitéve, egy esetben például altatás nélkül vágtak ki bőréből egy, az amerikai hadsereghez köthető tetoválást.
Dresnok ezzel szemben teljesen be tudott illeszkedni a társadalomba, családjával együtt itt is töltötte egész életét. A dezertőr 2016-ban hunyt el Phenjanban. Dresnok sosem bánta meg, hogy Észak-Koreába szökött, sőt. Az életéről készült 2006-os dokumentumfilmben úgy fogalmazott:
Ha ideraknának elém egymilliárd dollárnyi aranyat, akkor sem hagynám el az országot.
Egy interjúban az akkori észak-koreai elnökről, Kim Dzsong Ilről – aki egyébként Dresnok és Jenkins tündöklése alatt a propagandafilmek gyártását irányította – is elismerően beszélt, mondván, a „Nagy Vezető” gondoskodik rólunk.
Nagyszerű ember
− húzta alá.
Borítókép: Dél- és észak-koreai katonák néznek farkasszemet a demilitarizált övezet két oldalán (Fotó: AFP/Ed Jones)
