– Az orosz támadás után, két évvel ezelőtt azonnal hozzáláttak a kibontakozó humanitárius válság kezeléséhez. Mi volt akkor a fő feladat, és hogy tudtak ilyen gyorsan és hatékonyan reagálni?
– A hatékony reagálásnak tulajdonképpen három pillére van. Az egyik az, hogy az első tiszai árvíz után Kárpátalján maradtunk, létrehoztunk egy központot, ami sokoldalú segítséget nyújtott és nyújt azóta is a Kárpátalján élőknek Beregszászon és több járásban is. Ezt a munkát hivatalosan bejegyzett szervezetként kezdtük el végezni. Nagyon fontos volt, hogy egy állandó jelenlétet hoztunk létre. A másik fontos pillér volt, hogy mi az egyházi hátterű segélyszervezetek nemzetközi szövetségének a tagja vagyunk. Ennek a szerveződésnek Genfben van a központja. Ide nagyon-nagyon rangos segélyszervezetek tartoznak, skandinávok, németek, franciák, több mint száz tagszervezetről beszélünk, olyanokról, amelyek sok esetben lényegesen nagyobb költségvetéssel dolgoznak, mint amivel mi. Olyanokról, amelyeknek szoros az együttműködésük a saját kormányzatukkal, sok esetben a saját kormányzatuk kéri fel őket egy-egy humanitárius katasztrófa esetén, hogy valósítsák meg a kormányzat humanitárius segítségnyújtását. Nos, ezek a szervezetek látták azt, hogy mi azonnal reagáltunk, és hozzánk fordultak. Olyannyira, hogy ide utaztak Budapestre, és elkezdődött egy közös gondolkodás a közös segítségnyújtásról, aminek a vége az lett, hogy mivel nekünk volt hivatalos helyi engedélyünk, ezért a többiek azt mondták, hogy akkor ők minket fognak támogatni. A kezdeti időszakban valóban így is történt. Azt mondták, hogy ha mi elkészítjük a projekteket, akkor ők azokat finanszírozni fogják. Aztán időközben egyik-másik segélyszervezet látva, hogy itt sajnos hosszú távú munkáról lesz szó, a bejegyzésüket megtették Kijevben, és elkezdték önállóan is a munkavégzésüket, de azt tudom mondani, hogy azóta is egy nagy közösségben dolgozunk.
A harmadik pillér pedig a magyar kormányzat, amely döntött arról, hogy ebben a helyzetben elindítja Magyarország történetének legnagyobb humanitárius akcióját, és ebben fontos szerepet szánt nekünk.
Éppen azért kerestek meg minket, mert látták, hogy milyen aktívan dolgozunk, milyen rendszereket, struktúrákat hozunk létre, és látták a jelentős nemzetközi elismertségünket is. Beregszász után a következő irodánkat Lembergben, majd Kijevben és Dnyipróban hoztuk létre, miközben folyamatosan bővítettük tevékenységünket.
– A háború kezdete óta azonban már két év telt el, egyre több segítségnyújtásra volt szükség. Hogyan tudták fenntartani ezt a kialakított rendszert?
– Új irodákat hoztunk létre, oda küldtük ki magyar munkatársainkat, akik elkezdték felépíteni a helyi infrastruktúránkat. Ilyenkor kellenek emberek a logisztikához, a projektekhez, kellenek koncepciók, kell egy csomó egyeztetés a helyi és nemzetközi szervezetekkel. Ez mind megkezdődött, és ennek alapján beazonosítottuk, hogy milyen támogatási formákat fogunk elindítani. Ezt követte a kijevi irodánk, majd a dnyiprói irodánk megnyitása, tehát most már gyakorlatilag négy helyen vagyunk jelen. Nyolcvan helyi ukrán, hivatalosan bejelentett munkatársunk van, és közel húsz magyar dolgozik ezeken a projekteken. Ebből természetesen nincs mindenki kint Ukrajnában, de mindenhol vannak magyar munkatársak, akik az irányítást végzik, a pénzügyeket kézben tartják, a projektek ellenőrzését hajtják végre. Nos, hát így épült fel a rendszer, és ma már eljutottunk oda, hogy ismertek vagyunk egész Ukrajna-szerte, és nagyon megbecsüli az ukrán kormányzat is azt a munkát, amit mi végzünk.
– A háborús események alakulása miatt az elmúlt két évben Ukrajna egyes területein már az újjáépítést is megkezdték – már, ha fogalmazhatunk így.
– Igen, ez köszönhető annak, hogy a magyar kormányzattal és ezen belül is különösen a Külgazdasági és Külügyminisztériummal egy nagyon intenzív egyeztetésbe kezdtünk. Kijev megyét javasoltuk, mivel Kijev megyéből kivonultak az oroszok tavaly márciusban. Mi áprilisban már ott voltunk, bejártuk a helyszíneket, és javaslatot tettünk arra, hogy milyen közösségi projekteket érdemes támogatnia Magyarországnak.
Elkezdtünk egy egészségügyi központot építeni, kialakítottunk egy mentőállomást, létrehoztunk egy konténeróvodát, ami nagyon szépen működik, jól is néz ki, és zajlik egy iskola felújítása.
Ez egy több száz fős, hatszáz gyereket fogadó, körzeti iskola Zahalciban, várhatóan még az idén át fogjuk adni, tehát ősszel már a gyerekek oda járhatnak majd iskolába.
Újjáépítési projektekről beszélünk, amelyek egy nagy közösséget szolgálnak. Tehát nemcsak egynéhány családot, hanem több ezer családot jelent, több tízezer embernek a segítségnyújtásához járult hozzá a magyar kormányzat ezekkel az újjáépítési projektekkel. Ugyanakkor azért óvatosnak kell lenni, amikor újjáépítésről beszélünk, mert a háború által érintett övezetben nem lehet arról szó, hogy bármilyen újjáépítést kezdeményezünk, csak a belső területeken. Magyarország nagyon komoly nyomot hagyott itt a segítségnyújtásával.
– Ráadásul az, hogy iskolát újítanak fel, bölcsődét építenek, közvetlenül a gyerekek jólétéhez járul hozzá, ami rengeteget számíthat azok után, amit át kellett élniük. A tárgyi és anyagi segítségen kívül pedig pszichoszociális támogatást nyújtanak, amire szintén óriási szükség van. Ez hogyan működik?
– Ez így igaz, ehhez van egy rendszerünk, aminek a kiépítését, a módszertanát át kell ilyenkor adnunk a helyi együttműködőknek. Ukrán partnerekről beszélek, akiknek ebben volt némi tapasztalatuk, illetőleg megfelelő szakemberekkel rendelkeztek, tanárokkal, pszichológusokkal, különböző pedagógusokkal, és így be tudtunk indítani pszichoterápiás segítségnyújtásokat művészeti, zenei vonalon. Az összesített adataink szerint egész pontosan 59 656 főt értünk el.
– Ez egy óriási szám.
– Ez egy nagy szám, de ennél még nagyobb számaink vannak.
Eddig összesen 513 ezer embernek segítettünk, tehát több mint félmillió fő, aki tőlünk valamilyen módon támogatást kapott. Itt elsősorban a belső menekültekről beszélek. Huszonkét ukrán megyében nyújtottunk segítséget, ennek az egyik fő irányvonala a háborús övezet közvetlen közelsége.
Van egy olyan társadalmi réteg, amelynek tagjai nincsenek abban a helyzetben, hogy elmenjenek a térségből, nem is akarnak. Hátrébb húzódnak, 20-50 kilométerrel távolabbra mennek, ahol valamiféle közösségi helyen próbálják meghúzni magukat abban a reményben, hogy vissza tudnak térni. Mi ezeket az úgynevezett ideiglenes szálláshelyeket támogattuk. Nemcsak az élelmiszerellátásban segítettük őket, hanem nagyon sok esetben az infrastruktúrában is segítséget tudtunk nyújtani. Például olyan esetekben, amikor nem volt elég hűtőszekrény, nem volt megfelelő mosdóhelyiség, vagy éppen nem volt elég főzési lehetőség.
– Sajnos nem úgy látszik, hogy a háborúnak hamarosan vége lenne. A Magyarország által folyamatosan szorgalmazott tűzszünet és a béketárgyalások sincsenek kilátásban. Hogyan tud az Ökumenikus Segélyszervezet továbbra is segíteni?
– Ez egy nagyon szomorú történet, és tényleg az ember itt nem büszkélkedhet a segélyszervezet munkájával. Arra lennénk a leginkább büszkék, ha azt mondanák, hogy nem kell ezt csinálnunk, mert megtörtént a békekötés, és nem halnak meg emberek nap mint nap. Én nagyon sok helyen jártam Odesszától Herszonon és Kijeven át mindenfelé, borzasztó érzés így átutazni Ukrajnán, nagyon-nagyon szívszorító látványt nyújtanak a települések temetői tele ukrán zászlóval a hősi halottak sírjain. Még szívszorítóbb, amikor az ember visszatér egy-egy településre, és azt látja, hogy drámai módon megnőtt a zászlók száma. Ilyenkor az ember arra gondol, hogy hány és hány család érintett ebben, hány gyerek veszítette el az édesapját.
Borzasztó szomorú történet egy ilyen helyzetben dolgozni, ahol egy kicsit az ember a kilátástalanságot is érzi, és hiába próbál meg mindent megtenni, akkor is ott van benne a kérdés, a nagy kérdőjel.
A nagy projektjeink között most azokra a régiókra összpontosítunk, amelyek a háborús események közvetlen közelében helyezkednek el, ez főleg Harkov és Herszon környéke. Itt most elsősorban olyan feladatokat vállalunk például, hogy részben felújítunk olyan házakat, lakásokat, amelyekben kis felújítás után lakni lehet, és van értelme ott maradni. Az egész téli időszakban a tüzelőellátással segítettünk. Megvásároltunk tüzelőanyagot, és azt osztottuk a családoknak. Volt, ahol olyan óvóhelyeket újítottunk fel, ahol egyúttal gyerekfoglalkozásokat is tartanak. Ezeket biztonságosan sem szabadtéren, sem közösségi épületekben nem lehet megszervezni, hiszen gyakori a bombázás, ugyanakkor nincs olyan közel a harci cselekmény, hogy azonnal fel kéne ülni valami járműre és elhagyni a települést. Nekik próbáltunk egyedi foglalkozásokat nyújtani, és természetesen arra is törekszünk, hogy ezeket a projekteket minden esetben egyeztetjük a helyi hatóságokkal és a nemzetközi szervezetekkel.
Sok olyan projektünk van, ami nemzetközi finanszírozást kap. Van egy úgynevezett Ukrajna humanitárius alap Kijevben, amely kiír pályázatokat, mi az utóbbi egy évben négy ilyen pályázatot is megnyertünk. Ez azt mutatja, hogy egy nemzetközi segélyszervezeti közösségben is nagyon megbecsült munkát végzünk. Tehát nemcsak magyar kormányzati pénzből dolgozunk, hanem nagyon komoly nemzetközi támogatásokat is behoztunk. Ez év végéig összesen 18 milliárd forintot fogunk a segélyprogramra fordítani.
– A háború kitörésekor rengetegen jelentkeztek önkéntesnek, rengetegen akarták anyagilag is támogatni a menekülteket, és a segélyszervezetek munkáját. Továbbra is sok a támogató? Nem hagyott alább az adakozási kedv?
– Nagyon erősen visszaesett, és hogy az előbb említett nemzetközi példát említsem: tavaly 400 millió euróból gazdálkodott az Ukrajna humanitárius alap, idén ez nem lesz több, mint 60-70 millió euró. Itt is érzékelni a visszaesést, és az adományozói közösségnél is. Nem kapunk igazából ma már Ukrajna támogatására adományt, pedig nem lenne szabad abból levonni a következtetést, hogy hány jómódú ukrán embert láttunk, aki Magyarországon átutazott és Nyugat-Európába ment. Ez egy szűk társadalmi réteg, amelyik nagyon jó körülmények között él, nagyon jó járműveket használ, nincsenek anyagi gondjaik, de a nagy átlag sajnos nem ilyen. Az, aki nyomorúságban, nehéz körülmények között él, maximum addig jutott el, hogy sikerült egy békésebb nyugat-ukrajnai területre menekülnie, vagy esetleg harminc-ötven kilométerrel beljebb a háborús övezettől. De ezeknek az embereknek nincs tartalékuk, nincs megélhetésük, a munkájukat elveszítették.
Van egy nagyon jelentős számú közösség, amelyik nem tud a nemzetközi és a magyar segítség nélkül megélni, létezni.
Végül azt szeretném elmondani, hogy mi, mint magyar segélyszervezet nagyon-nagyon pozitív fogadtatásban részesülünk Ukrajnán belül. Ez nagyon sok erőt ad. Látunk vitákat különböző szinteken, de mi azzal találkozunk Ukrajnában, hogy az emberek megölelnek bennünket, örülnek, hogy magyarok vagyunk, hálásak azért, hogy odamegyünk és hálásak a segítségért. Mi így egy kicsit Magyarország jó hírét is akarva-akaratlanul visszük, és terjesztjük, hogy egy szomszédos országot, amennyire az erőnk engedi, segítjük, támogatjuk ebben a borzasztó helyzetben.
– Hogyan tud még segíteni, aki úgy gondolja?
– Aki úgy érzi, hogy talán van egy kis tartaléka még, amit szívesen rendelkezésünkre bocsátana, annak azt javaslom, hogy nézzék meg a honlapunkat: Segélyszervezet.hu, vagy a tematikus, Ukrajnával kapcsolatos Ukrajna.segélyszervezet.hu honlapunkat, ahol mindent megtalálnak és nagyon könnyen tudják a munkánkat segíteni. Higgyék el, hogy szükség van még a támogatásra!
Borítókép: Lehel László, az Ökumenikus Segélyszervezet elnök-igazgatója Ukrajnában (Forrás: Ökumenikus Segélyszervezet)
Az orosz-ukrán háború két éve
