– Fél éve történt az Izrael elleni tragikus támadás. Mennyire tudta már feldolgozni ezt a sokkot az izraeli társadalom? Egyáltalán fel lehet-e ezt dolgozni?
– Igen, mindenképpen. A gyásznak, mint tudjuk, több fázisa van, és én azt hiszem, hogy az első fázist mindenképpen sikerült feldolgozni. Ez volt a döbbenet, a meglepetés, amikor az ökölvívót még nem ütötték ki teljesen, de már a padlóra került és onnan kell fölállnia. Ezen túl vagyunk. Én megkockáztatnám, hogy az a zsigeri, ösztönös, mondjuk úgy, hogy a DNS-láncunkba rögzített bosszúvágy is eléggé kifutotta magát. Azt hiszem, hogy most a következő két stádiumban vagyunk. Az egyik az önbizalom visszanyerése, és azt hiszem, bizonyos szinten sikerült ezt is megoldani.
De a legutolsó fokozatot még nem abszolváltuk. Ez egy új egyensúlyi pont megtalálása katonailag, lélektanilag, politikailag. Tehát egy új egyensúlyi pontot keresünk, és ez történik most a néplélekben. És van egy igen komoly büszkeség azzal kapcsolatban, hogy a társadalom remekül megvan az állam nélkül is, mondjuk úgy, hogy ha az állam nem képes ellátni a feladatot, a társadalom képes önszerveződésre.
– Mennyire van jelen a mindennapokban a háborús helyzet valósága?
– Egyáltalán nem a mindennapok része. Ilyen szempontból ez egy furcsa háború, mert a határok mellett folyik tulajdonképpen egy közepes intenzitású háború, különösen Gázában, de a libanoni fronton is bármelyik pillanatban kitörhet egy teljes háború, egy direkt konfrontáció Iránnal. Ugyanakkor az országon belül ez nem érződik. Ez az egyik tragédiája a dolognak, hogy nagyon hamar visszazökkentünk a háború előtti közönybe és kényelmességbe, és ez a komfortzóna a legveszélyesebb dolog a világon.
– Említette a libanoni határt, illetve az Iránnal kapcsolatos eléggé ingatag helyzetet. Mi lesz azokkal az emberekkel, akiket a libanoni határ térségéből telepítettek ki?
– Először is lássuk a számokat. A gázai határ környékéről körülbelül száz-százötvenezer embert telepítettek ki, a libanoni határ környékéről szintén száz-százötvenezret. A Hezbollah a saját nyilatkozataival, a saját politikai szerepvállalásával elkötelezte magát amellett, hogy ők nem zárják le ezt a konfliktust ott északon, ameddig a gázai konfliktus nem zárul le.
És ameddig ez a konfliktus ott, Libanonban nem záródik le, és nem keletkezik egy új biztonsági realitás a terepen, ameddig a Hezbollah terroristái határkerítésen könyökölnek, addig nem lehet a polgárainkat visszatelepíteni. Ők viszont addig ott fognak könyökölni, amíg a gázai háború nem zárul le, vagy ameddig katonailag ki nem vetjük őket onnan, és vissza nem szorítjuk őket Libanon közepébe.
Azt hiszem, ez is egy eklatáns példája annak, hogy mennyire önellentmondásos a Biden-adminisztráció politikája az egész konfliktussal kapcsolatban, és mennyire önmaga ellen dolgozik. Mert miről szól ez az egész háború tulajdonképpen? Nagyon sok elemző ezt nem érti meg. Próbálják az elefántnak a farkát vagy a fülét megfogni, és nem értik, hogy ez egy elefánt. Az elefánt pedig az a kérdés, hogy melyik hatalom legyen a regionális hatalom a Közel-Keleten: az Egyesült Államok vagy Irán. Erről szólnak ezek a konfliktusok. Ennyi az egész, ha ezt megértjük, megértettük a nyolcvan százalékát annak, ami itt történik.
– Mondhatjuk, hogy az Egyesült Államok cserbenhagyta Izraelt?
– Ez nem ilyen egyszerű. Az Egyesült Államok olyan, mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Vagy mintha egy számítógépen két operációs rendszer futna egyszerre. Ott van a pragmatikus, geopolitikai érdekeken alakuló amerikai politika, amely azt mondja, hogy Izraelre szükségem van, mint egy olyan anyahajóra, amit nem lehet elsüllyeszteni. Mindenki szeretne egy szövetségest a világnak ezen a pontján. Ezt mondja a reálpolitika.
Ugyanakkor itt van az amerikai szélsőbal. Gyakorlatilag ők az a farok, amelyik csóválja a Biden kutyát az elnökválasztási kampányban. Az az abszurd helyzet állt elő, hogy az amerikai szélsőbal és néhány amerikai muszlim egyrészt mindent megtesznek, hogy Izrael ne nyerhesse meg ezt a háborút, és erre próbálják rákényszeríteni a Biden-adminisztrációt.
Másrészt nem hajlandók belemenni abba, hogy a Biden-adminisztráció engedjen ebből az őrült nyitott határok politikájából délen. A Biden-kormánynak pedig semmilyen kiútja nincs ebből a csapdából, mert ha ezek nem fogják támogatni Bident, akkor biztosan nem nyeri meg az elnökválasztást.
– Ilyen körülmények között mi lehet a következő lépés Izrael számára? Mi lesz mondjuk Rafahval, illetve mikor és hogyan érhet véget ez a háború?
– A tapasztalat azt mutatja, hogy Izrael igen gyakran szembe ment azzal, amit az amerikai adminisztráció akart. Ez történt akkor, amikor Izrael lebombázta az iraki, illetve a szíriai atomprojektet. Sőt, amikor kikiáltották Izrael államot, akkor Truman elnök óva intette Ben Guriont attól, hogy kikiáltsa az ország függetlenségét.
Én nagyon remélem, hogy most a Ramadán után Izrael meg fogja tenni ezt a lépést. Tisztában kell lenni azzal, hogy a gázai lakosoknak sem jó ez az interregnum, amikor gyakorlatilag senki nem felelős a jóllétükért, senki nem biztosítja a segélyszállítmányok elosztását. Mert a probléma itt nem a segélyszállítmányok bejuttatása az övezetbe. Több szállítmány lép ma be, mint a háború előtt. Több teherautó lép be Gázába, mint a háború előtt. A probléma az elosztás. Minél hamarabb lezárul ez a háború, minél hamarabb kialakul egy új stabilitási pont, annál jobb lesz.
Látjuk, hogy a palesztin autonómia megpróbálta beküldeni a tisztviselőit Gázába, hogy átvegyék az irányítást, de a Hamász egy részüket elrabolta, másokat egyből megöltek. Valakinek garantálnia kell a biztonságot, mert biztonság nélkül nem lesz se humanitárius segély, se újjáépítés, nem lesz semmi.
– Milyen közigazgatás állhat fel a háború után Gázában? Mi most a legvalószínűbb terv a háború utáni rendezésre?
– Két nagy lehetőség van, tehát két nagy csoportra kell osztani a forgatókönyveket. Az egyik az, hogy ha a Hamász megmarad valamilyen formában Rafahban, akkor nem lesz semmi. Folytatódni fog az a káosz, amit most látunk. Ha a Hamászt sikerül kiütni a nyeregből és kialakul egy vákuum, akkor megszületik az alapja, a lehetősége annak, hogy ezt a vákuumot kitöltsük valamivel, ami jobb annál, ami előtte volt.
Én úgy gondolom, hogy az első időkben mindenképp szükség lesz arra, hogy egy izraeli katonai adminisztráció legyen. Tehát gyakorlatilag az izraeli hadseregnek kell majd menedzselnie néhány hónapig a gázai lakosoknak az életét, és stabilizálni a helyzetet, és utána átadni valakinek.
Ez a valaki lehet helyi gázai népképviselő, akinek nincs terror érintettsége, vagy a palesztin autonómia képviselői. Vagy akár valamilyen nemzetközi szervezet, bár én ezekben nem hiszek, a Hamász megeszi őket vacsorára, és még a csontjaikat is leszopogatják. Káoszból valami jobbat nem lehet kreálni, csak úgy, hogyha először rendet teremtünk.
– Hogy áll most a túszok kérdése? Miben reménykedhetnek a hozzátartozók?
– Nagyon egyszerű a dolog. Ha a Hamász érzi a politikai nyomást, sokkal rugalmasabb álláspontot képvisel. Amikor azt látják, hogy a Biden-adminisztráció meg a nemzetközi közvélemény csak Izraelt presszionálják, akkor hova sietnének? Ameddig a túszok náluk vannak, az nekik egy életbiztosítás. Ha nem lesz egy hihető katonai nyomás, katonai fenyegetés a Hamász feje fölött, akkor ezt így évekig el lehet húzni. És a túszoknak, és nem csak izraeli állampolgárokról van szó, ez nagyon rossz.
– Tehát a Rafah elleni invázió ezt a kérdést is megoldhatja esetleg?
– Mindenképpen. Több szinten is. Először is, ha olyan előkészületeket látnának, hogy mi komolyan gondoljuk azt, hogy megtámadjuk Rafaht, akkor már ez arra sarkallná őket, hogy rugalmasabb álláspontot képviseljenek. Most per pillanat semmilyen nyomás nincs rajtuk. A másik dolog, hogy a támadással a Hamász elveszítené a katonai uralmát Rafah fölött, és ez azt jelentené, hogy a szervezet szétesik.
Akkor kialakulnak kisebb terrorsejtek, amelyek egyenként mondjuk két-három túszt tartanak maguknál. Ezzel megnyílik a lehetősége annak, hogy külön-külön tárgyaljunk ezekkel a csoportokkal, és így kiszabadítsuk a túszokat. Emellett amikor a terepen vagy, akkor sokkal több információ jön be, például a hadifoglyok, révén, amire azonnal lehet reagálni, és esetleg ki lehet szabadítani ezeknek a túszoknak egy részét. Számukra ez a helyzet, ami most van, ez a legreménytelenebb. Mert ez évekig elhúzódhat. Már volt ilyenre példa, és most ide vezetett az Egyesült Államok politikája.
Megint csak azt tudom mondani, hogy Biden kedveskedni akar ennek a szélsőbalos faroknak azzal, hogy tálcán kínálja nekik az izraeli miniszterelnök fejét. Meg akarják buktatni az izraeli kormányt. Másrészt meg akarják akadályozni, hogy Izrael megnyerje ezt a háborút. Nem azért, mert úgy gondolja a Biden-adminisztráció, hogy stratégiailag ez lenne a helyes kimenetel, hanem mert a belpolitikai megfontolások miatt egyszerűen nincs más választásuk.
– Mi a legnagyobb tanulság az októberi támadásból Izrael számára?
– Az első dolog az, hogy csak magadra számíthatsz. Csak az a lőszer van, ami nálad van otthon, csak az a lőszer létezik, amit te magad állítasz elő. Csak az a fegyver létezik, amit te magad állítasz elő. Ha függsz valakitől, akkor már nem vagy teljesen szuverén.
A szuverenitás nem csak egy üres frázis, ennek a legeklatánsabb példája az izraeli háború. Ha nincs elég tüzérségi gránátod ahhoz, hogy háborút viselj egy terrorszervezet ellen, akkor egy semmi kis terrorszervezet zsarolhat egy államot. Ez igaz a világ bármelyik pontján. Ez az egyik tanulság. A másik tanulság az, hogy ezek a délibábos gondolatok, a hi-tech háború, robotok, meg kiber, meg ezek a mesék, amikkel a szakértők szórakoztatnak minket, ez mind hülyeség. Végső soron épp úgy, mint Ukrajnában, a kérdés az, hogy van-e elég gyalogos katonád, akik kezükbe tudnak fogni rohampuskát, és képesek lőni vele. A háború még mindig ezen a szinten folyik.
Persze bizonyos szempontból a gázai háború a robotok háborúja. De semmi nem fogja felváltani a gyalogos katonát a gépkarabéllyal, meg a kézigránátokkal, meg a rohamkéssel az alagutakban és a lövészárkokban. Ezzel meg kell barátkozni. És amelyik állam komolyan veszi azt, hogy szuverén akar lenni, és túl akarja élni ezt a XXI. századot, hát erre kell felkészülnie. Tetszik vagy nem tetszik, ez van, ez a tanulság.
Borítókép: Döbbenetes pusztítást hagytak maguk után a Hamász terroristái az izraeli merényletek után (Fotó: Anadolu via AFP/Nir Keidar)
