– Fél éve történt az Izrael elleni tragikus támadás. Mennyire tudta már feldolgozni ezt a sokkot az izraeli társadalom? Egyáltalán fel lehet-e ezt dolgozni?
– Igen, mindenképpen. A gyásznak, mint tudjuk, több fázisa van, és én azt hiszem, hogy az első fázist mindenképpen sikerült feldolgozni. Ez volt a döbbenet, a meglepetés, amikor az ökölvívót még nem ütötték ki teljesen, de már a padlóra került és onnan kell fölállnia. Ezen túl vagyunk. Én megkockáztatnám, hogy az a zsigeri, ösztönös, mondjuk úgy, hogy a DNS-láncunkba rögzített bosszúvágy is eléggé kifutotta magát. Azt hiszem, hogy most a következő két stádiumban vagyunk. Az egyik az önbizalom visszanyerése, és azt hiszem, bizonyos szinten sikerült ezt is megoldani.
De a legutolsó fokozatot még nem abszolváltuk. Ez egy új egyensúlyi pont megtalálása katonailag, lélektanilag, politikailag. Tehát egy új egyensúlyi pontot keresünk, és ez történik most a néplélekben. És van egy igen komoly büszkeség azzal kapcsolatban, hogy a társadalom remekül megvan az állam nélkül is, mondjuk úgy, hogy ha az állam nem képes ellátni a feladatot, a társadalom képes önszerveződésre.

– Mennyire van jelen a mindennapokban a háborús helyzet valósága?
– Egyáltalán nem a mindennapok része. Ilyen szempontból ez egy furcsa háború, mert a határok mellett folyik tulajdonképpen egy közepes intenzitású háború, különösen Gázában, de a libanoni fronton is bármelyik pillanatban kitörhet egy teljes háború, egy direkt konfrontáció Iránnal. Ugyanakkor az országon belül ez nem érződik. Ez az egyik tragédiája a dolognak, hogy nagyon hamar visszazökkentünk a háború előtti közönybe és kényelmességbe, és ez a komfortzóna a legveszélyesebb dolog a világon.
– Említette a libanoni határt, illetve az Iránnal kapcsolatos eléggé ingatag helyzetet. Mi lesz azokkal az emberekkel, akiket a libanoni határ térségéből telepítettek ki?
– Először is lássuk a számokat. A gázai határ környékéről körülbelül száz-százötvenezer embert telepítettek ki, a libanoni határ környékéről szintén száz-százötvenezret. A Hezbollah a saját nyilatkozataival, a saját politikai szerepvállalásával elkötelezte magát amellett, hogy ők nem zárják le ezt a konfliktust ott északon, ameddig a gázai konfliktus nem zárul le.
És ameddig ez a konfliktus ott, Libanonban nem záródik le, és nem keletkezik egy új biztonsági realitás a terepen, ameddig a Hezbollah terroristái határkerítésen könyökölnek, addig nem lehet a polgárainkat visszatelepíteni. Ők viszont addig ott fognak könyökölni, amíg a gázai háború nem zárul le, vagy ameddig katonailag ki nem vetjük őket onnan, és vissza nem szorítjuk őket Libanon közepébe.
Azt hiszem, ez is egy eklatáns példája annak, hogy mennyire önellentmondásos a Biden-adminisztráció politikája az egész konfliktussal kapcsolatban, és mennyire önmaga ellen dolgozik. Mert miről szól ez az egész háború tulajdonképpen? Nagyon sok elemző ezt nem érti meg. Próbálják az elefántnak a farkát vagy a fülét megfogni, és nem értik, hogy ez egy elefánt. Az elefánt pedig az a kérdés, hogy melyik hatalom legyen a regionális hatalom a Közel-Keleten: az Egyesült Államok vagy Irán. Erről szólnak ezek a konfliktusok. Ennyi az egész, ha ezt megértjük, megértettük a nyolcvan százalékát annak, ami itt történik.