Amikor megtudtuk, hogy Manitobában, a mi tartományunkban is van fertőzött, másnap mindenki megrohamozta a boltokat. A gyerekeket nem engedtem iskolába, már két hete itthon vagyunk. Írtam más szülőknek is a fiam osztályából, hogy ne küldjék a gyereküket az iskolába. Egy kanadai azt írta vissza, hogy majd ha zárva lesznek az oktatási intézmények, akkor nem megy az ő fia sem. Egy koreai anyuka viszont azonnal otthon tartotta a gyermekét, mert tudta, látta, hogy mi történik a hazájában. Végül március 23-tól vannak zárva az iskolák.
Misére még elmentünk március 15-én, bár kevesen voltak jelen, innentől nincs is mise április 26-ig. Az iskolák, jelen állás szerint, április 13-ig lesznek zárva.
Az üzletek is szinte mind bezártak, még az élelmiszerboltok is rövidebb nyitva tartással működnek. A helyi szupermarketbe reggel 8 és 9 között csak a nyugdíjasok mehetnek vásárolni, csak utána jöhet mindenki más. A háziorvosok alig akarnak személyesen fogadni, inkább visszahívnak telefonon. A legtöbb beteg Ontario, Brit Columbia ès Quebec tartományokban van.
Quebec-ben a kormány még a cégeket is bezáratta. A férjem élelmezési területen dolgozik, így az ő munkahelyét elvileg nem zárják be, viszont rengeteget kell dolgoznia, éppen most vezetett haza három napon keresztül több, mint 3000 kilométert New Brunswick-ból.
Amíg zárva az iskola, addig a gyerekekkel itthon tanulunk, írunk, olvasunk és sétálunk. A lányom kedden a FaceTime-on beszélgetett az osztálytársával, az ő anyukája mondta, ha kell együtt énekelhetnek, ő kíséri zongorával.
A nagymamákat mindennap felhívjuk. A winnipegi nagymamával minden este együtt imádkozzuk az interneten – a gyerekek hozzák a rózsafüzért, hogy azt is imádkozzuk.
Mindent összegezve: sok mese, olvasás, beszélgetés, imádkozás tölti ki jelenleg a napjainkat. És közben aggódunk a családunkért, a hazánkért.
