– Kérésünk esetén azonnali segítséget kapunk [Oroszországtól] a Belarusz Köztársaság biztonságának megteremtéséhez – mondta Aljakszandr Lukasenka néhány nappal ezelőtt. A belarusz elnök múlt pénteken, majd szombaton is Vlagyimir Putyin orosz elnökkel egyeztetett telefonon, ahol felmerült, hogy ha szükséges, Moszkva segít Belarusznak. – Ami a katonai szempontot illeti, szerződésünk van az Orosz Föderációval az államszövetségünk és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete keretei között. A mostani események éppen e szerződések hatálya alá esnek – mondta szombaton Lukasenka.
A szerződés kötelez
Belarusz 1992 óta a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének a tagja – ez az a katonai szervezet, amely lényegében felváltotta a Varsói Szerződést a Szovjetunió felbomlása után. A NATO-hoz hasonlóan a szervezet tagjai – hat posztszovjet ország – kötelezték magukat, hogy az egyik tagot ért külső agresszió esetében katonai segítséget nyújtanak a szövetségesüknek. Bár Lukasenka többször említette, hogy a NATO erői aktívan szervezkednek Lengyelország és Litvánia határainál, Belarusz esetében jelenleg külső beavatkozásról nem beszélhetünk.
A Lukasenka által említett másik szerződés ugyanakkor sokkal több mozgásteret adhat: Oroszország és Belarusz államszövetsége 2000-ben jött létre, azzal a céllal, hogy egy közös politikai, gazdasági, katonai, kulturális és pénzügyi teret hozzon létre a két ország között – többek között közös szupranacionális szervezetekkel és közös valutával. A kezdeményezés ugyanakkor húsz évig láthatatlan maradt: egy erős orosz vezető, Vlagyimir Putyin színre lépésével látható volt, hogy nem sok mozgástere lesz Lukasenkának az új szövetségben, neki pedig esze ágában sem volt feladni a hatalmát.
Ugyanakkor az uniós szerződést senki nem helyezte hatályon kívül, és ma is ugyanúgy érvényes. Eszerint, ha szükséges, Moszkva például hivatkozhatna arra a paragrafusra, amely a biztonság megteremtésére és a szervezett bűnözés elleni fellépésre ad lehetőséget.
Szétszórt kisebbség
Belaruszban jelentős orosz kisebbség él: a 2009-es népszámlálás szerint 785 ezren, vagyis az ország minden 12. lakosa orosz. Ezért az „orosz kisebbség védelme” – amely a Kreml egyik meghatározó geopolitikai magyarázata volt 2014 után Kelet-Ukrajna esetében – Belaruszban is megállná a helyét. Nem véletlen, hogy a Krím félsziget Oroszország általi elcsatolása óta Lukasenka próbálta erősíteni a kapcsolatait a Nyugattal, miközben a nemzeti nyelvi és kulturális mozgalmak erősítésébe kezdett.
Azonban Ukrajnához képest van egy fontos különbség: a Krím félszigetre bevonuló orosz erők egy viszonylag homogén lakosságot találtak, amelynek 67,9 százaléka a 2014-es népszámlálás során orosznak vallotta magát. Belarusz esetében ilyen jellegű homogenitásról sehol sem beszélhetünk – a kisebbség szétszórva él az ország területén. Egy katonai akció minden bizonnyal kiváltaná a lakosság nemtetszését, ezért Moszkva aligha menne bele.
Gazdasági érdek
Ha kell, a politikai céljait Oroszország a gazdasági kapcsolatokon keresztül is elérheti: bár a belarusz vállalatoknak jó pozíciói vannak a nemzetközi piacokon – mint például a traktorgyárnak, a belarusz műtrágyának vagy akár az IT-szektornak –, Minszk külkereskedelmének a nagy része Moszkvával bonyolódik. 2019-ben Belarusz áruforgalmának közel fele, 49,2 százaléka Oroszországgal zajlott, és exporttermékei 41,2 százaléka is keleti szomszédja piacain kerül értékesítésre. Az orosz kapcsolatok más téren is fontosak: a belarusz gazdaság rendkívül energiaigényes, a hatékony és versenyképes működéshez nagy szükség van az olcsó orosz energiahordozókra.
Egy Ukrajnához hasonló, Oroszországgal szakító irányvonal nagy csapást mérne a belarusz gazdaságra – nem véletlen, hogy a legesélyesebb belarusz elnökjelöltek egyike sem ütött meg nyíltan Nyugat-barát és egyben oroszellenes hangokat.
Ha nincsenek napok óta tartó tüntetések az egész ország területén, akkor valószínűleg az Európai Unió kemény reakciói is elmaradtak volna. Az igazság az, hogy Aljakszandr Lukasenka 26 év alatt kiépített rendszere mind Moszkvának, mind Brüsszelnek elfogadható volt. A Nyugat elégedetten nézte Lukasenka egyensúlyozását Brüsszel és Moszkva között, és küzdelmét az orosz integrációs kísérletekkel szemben. Mike Pompeo amerikai külügyminiszter februári minszki útja és Washington diplomáciai nyitása Belarusz felé éppen ezt a status quót konstatálta – fél évvel az elnökválasztás előtt. A Nyugat számára az oroszbarát erők potenciális hatalomra kerülése Belaruszban ugyanúgy aggodalomra adhatott okot, mint ahogy Moszkvának az euroatlanti integrációs vonal érvényesülése. Ezek miatt komoly beavatkozásoktól egyik külső szereplő részéről sem tarthatunk, ha csak az események radikális irányba nem fordulnak.
