Itt hagytuk Švejket, a derék katonát, Przemyśl főterén, a Ryneken, egy múltba vezető keresztény séta végén. Švejk nem sértődött meg. Hiszen tudta, hogy hamarosan visszatérünk…
„Oberleutnant úrnak alázatosan jelentem, a csomagokat valószínűleg akkor lopták el, mikor jöttem Oberleutnant úrnak alázatosan jelenteni, hogy a csomagokkal minden rendben van.”
E briliáns mondatot Švejk mondta Lukas főhadnagynak, méghozzá a Prága–České Budějovice-i gyorsvonaton, egy másodosztályú fülkében. Lukas főhadnagy pedig eltöprengett a hallottak után, imigyen:
„Švejk, én meg vagyok róla győződve, hogy maga egyszer nagyon csúnya véget fog érni. Még mindig nem tudom, hogy csak tetteti-e magát ilyen ökörnek, vagy pedig csakugyan ökörnek született.”
Lukas főhadnagynak egyfelől igaza van, másfelől egyáltalán nincsen igaza. Švejk mondatánál ugyanis lényegre törőbben, sallangmentesebben kevesen foglalták össze a mi kelet-közép-európai életünket. A mi életünket mindig akkor lopták el, amikor mentünk jelenteni, hogy az életünkkel minden rendben van. Mentünk jelenteni aktuális megszállónak, szörnyállamnak. Aztán, mikor ráeszméltünk, hogy ellopták az életünket, harcba indultunk a szabadságunkért, és olyankor elkezdtünk élni. Akkor mindig megöltek bennünket, de furcsa módon nem haltunk meg – olyanok maradtunk egészen, mintha élnénk. És jelentettük ismét, hogy az életünkkel minden rendben van…
És egyszer csak, sok-sok idő elteltével, összekevertük igazi életünket a jelentett életünkkel. S éppen itt, a felejtés, a valóság, az összekevert életek és illúziók határvidékén fekszik Przemyśl, és ül a főtéren Švejk, a derék katona.
Szóval leverték a szabadságharcainkat, mindig leverték, és megtanultuk túlélni ezt is. Megtanultuk szeretni a „foglár háta mögötti szabadságot”.
Ettől a tudástól olyan végtelenül bölcs, olyan végtelenül és keserűen vicces ez a mi Közép-Európánk. S persze a mi Švejkünk – akit aligha értenek meg annyira mélyen, mint mi, közép-európai majdnem-polgárok…
Aztán, mikor elbuktak szabadságharcaink, elvittek minket másféle harcokba. Másféle háborúkba. És itt találták magukat a magyar fiúk, Galícia kellős közepében, az első nagy háborúban. Jöttek a halálvonatok. Jöttek, egyre csak jöttek, Galícia szívébe. Hozták a magyar bakákat, nótás kedvvel, bohém kedvvel, vidáman, a halhatatlanság illúziójával – meghalni.
Akkor lett vége valaminek.
Akkor lett vége a magabízó, ezeréves magyar nemzetnek. És nem pusztán Trianon miatt. Sokkal inkább azért, mert a lelkekben szűnt meg a halhatatlanság ígérete. De azok a vonatok még a régi magyar világ férfiúit hozták. Aztán Galícia meggyötörte, megkínozta, meggyilkolta őket. És a hazainduló vonatokon már az eljövendő új világ rokkantjai ültek.
Túlélve az iszonyatot – de megölt lélekkel… Ó, de a lelket nagyon nehéz ám megölni! Kitartás kell ahhoz, a lélekgyilkossághoz. Az első lépés mindig a lelkesedés és a lelkendezés. A Tábori Újság 1915. március 19-i száma például így lelkesedik és lelkendezik:
„Magyar világ van Przemysl-ben! […] Harcba menő és harcból jövő magyar honvéd és népfölkelő csapatok magyar vezényszava veri fel a néma utcák csendjét. […] Sok-sok akáclombos magyar falunak itt van minden munkabíró férfi tagja. Ők végezték az előtérállások fárasztó erődítési munkálatait s a köztük lecsapódó ellenséges lövedékek nem zavarják meg nehéz munkájukban az Alföld félelmet nem ismerő, hidegvérű fiait. […] Háromszáz fürge rikkancs gyerek száguldja be a város minden zugát, s már egészen magyaros kiejtéssel kiáltozza: »Tábori Újság!« »Rendkívüli kiadás!« Magyar–lengyel eljegyzési kártyák adnak hírt arról, hogy przemysl-i tartózkodásunk alatt a rokonszenv olyan szálai fonódnak, amelyek állandó kapcsokkal erősítik a hagyományos magyar–lengyel barátságot. S ha alkonyatkor elmerengve sétálgatunk az ezüstös San folyó magányos partjain, a túloldali Sazanie felől mélabús, majd pattogó magyar nóták danáját röpíti át hozzánk az esti szellő. Magyar világ van Przemysl-ben!”
Aztán a magyar bakák, a magyar fiúk elmentek mind a lövészárkokba. Elmentek a lövészárkokba, a várost körülvevő erődrendszerbe – elmentek megfagyni, éhezni, a bajtárs hullája mögé rejtőzni, lódögbe bújni, utolsó cigarettát színi, hazagondolni, sírni, megőrülni, dicsőséggel vagy dicsőség nélkül elpusztulni. Elmentek, hogy meghaljon a lelkük.
Dr. Geőcze Bertalan a szemtanú hitelességével számol be az orosz ostrom alatt szenvedő város és a katonák életéről:
„A városban vegyes érzelmekkel nézték az eseményeket. A legtöbben féltek az oroszoktól, és sajnáltak minket. […] A sikertelen áttörési kísérlet után mindenki tudhatta, hogy a vár nem tarthatja magát. […] Annyi lovat kellett levágni, amennyit csak tudtak, s azt a csapatok mindjárt fel is vételezték s elfogyasztották. […] A húskonzervekből halálbüntetés terhe alatt tilos volt naponta egynél többet fogyasztani. Dacára ezen tilalomnak, sokan két-három konzervet is megettek egyszerre, annyira kínozta őket az éhség. […] Verőfényes, szép tavaszi napok voltak ezek, az elmúlás szomorú napjai.”
Most ősz van…
Az erdő mélyén, csöndbe bugyolálva áll Łętownia erődje. Biztosan innen van legközelebb az otthon. Mert a háború elviszi messzire a katonát, aztán mint a jó pásztor hazaterelgeti a lelkét minden lehetséges pillanatban. A harcok szünetében. A lódögök szagából, füstökből, a mustárgáz ködéből, a haldokló bajtárs hörgéséből elindul hazafelé a katona lelke…
És hazaindul éjjelente is…
A halálba fagyott VIII-as erődből, a Łętowniából egyetlen másodperc alatt ér haza a lélek. A meleg Alföldre, búzamezőkre, badacsonyi szőlőkbe, az Őrség lankáihoz – mindenhová… Aztán jön a gáz, jön a löveg, jön az az egyetlen eltévedt golyó, vagy jön a tífusz, a vérhas – és akkor már csak gyorsan meg kell halni, rettenetes kínok között, s a lélek akkortól szabad örökre, és hazatérhet, gyorsabban, mint a tábori posta…
Itt szolgált, a VIII-as erődben Gyóni Géza magyar költő. Innen vitték hadifogságba Szibériába, s ott pusztult ő is, mint annyi magyar, lengyel, cseh és szlovák és román és német és persze orosz – ott pusztult ő is, értelmetlenül és dicstelenül. De itt, a Łętowniában még verset írt nekünk:
„Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
A pártoskodókat, a vitézkedőket.
Csak egy éjszakára:
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,
Mikor a halálgép muzsikál felettünk;
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,
Csak egy éjszakára küldjétek el őket;
Gerendatöréskor szálka-keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,
Robbanó golyónak mikor fénye támad
S véres vize kicsap a vén Visztulának.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket.
Az uzsoragarast fogukhoz verőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor gránát-vulkán izzó közepén
Ugy forog a férfi, mint a falevél;
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A hitetleneket s az üzérkedőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor a pokolnak égő torka tárul,
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…
Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.
Csak egy éjszakára:
Vakitó csillagnak mikor támad fénye,
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.
Küldjétek el őket csak egy éjszakára,
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.
Csak egy éjszakára:
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!
Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!
Hogy esküdne mind-mind,
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:
Magyar vérem ellen soha-soha többet!
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.”
Gyóni Géza… Isten veled…
És Isten veletek, drága fiúk, kik itt nyugosztok a przemyśli katonai temetőben. Két nagy katonai temető is van a városban. Nem csoda ez. Sok tízezer magyar katona esett el az itteni harcokban, és sok tízezer német, lengyel, orosz katona. Névtelen keresztek néma fájdalma üzen a múltból. S egyikük nevet kapott:
„ITT NYUGSZIK SZÉKELY KÁROLY ZÁSZLÓS
MEGHALT 1914. XII. 31.”
Szilveszter éjjelén ment el Székely Károly zászlós.
„Mikor megyek Galícia felé, még a fák is sírnak…”
Aztán elhal a dal utolsó hangja is, és a nyomában támadt jajveszékelő csöndben neszez a halál. Neszez az ősz… Drága fiúk, Isten áldjon s nyugtasson benneteket, bárhonnan valók is vagytok. De a magyar fiúkat áldja meg kétszer is, ha kérhetem…
Folytatjuk…
