Przemyśl – Švejk és a háború

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló húszrészes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

2020. 11. 07. 6:45
null
Przemysl, 2020. április 3. Sírok a lengyelországi Przemysl város egyik temetõjében 2020. április 3-án. A koronavírus-járvány terjedésének megfékezése érdekében az ország néhány temetõje nem látogatható. Lengyelországban 3149 az igazolt fertõzöttek száma. MTI/PAP/Darek Delmanowicz Fotó: Darek Delmanowicz
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Itt hagytuk Švejket, a derék katonát, Przemyśl főterén, a Ryneken, egy múltba vezető keresztény séta végén. Švejk nem sértődött meg. Hiszen tudta, hogy hamarosan visszatérünk...

„Oberleutnant úrnak alázatosan jelentem, a csomagokat valószínűleg akkor lopták el, mikor jöttem Oberleutnant úrnak alázatosan jelenteni, hogy a csomagokkal minden rendben van.”

E briliáns mondatot Švejk mondta Lukas főhadnagynak, méghozzá a Prága–České Budějovice-i gyorsvonaton, egy másodosztályú fülkében. Lukas főhadnagy pedig eltöprengett a hallottak után, imigyen:

„Švejk, én meg vagyok róla győződve, hogy maga egyszer nagyon csúnya véget fog érni. Még mindig nem tudom, hogy csak tetteti-e magát ilyen ökörnek, vagy pedig csakugyan ökörnek született.”

Lukas főhadnagynak egyfelől igaza van, másfelől egyáltalán nincsen igaza. Švejk mondatánál ugyanis lényegre törőbben, sallangmentesebben kevesen foglalták össze a mi kelet-közép-európai életünket. A mi életünket mindig akkor lopták el, amikor mentünk jelenteni, hogy az életünkkel minden rendben van. Mentünk jelenteni aktuális megszállónak, szörnyállamnak. Aztán, mikor ráeszméltünk, hogy ellopták az életünket, harcba indultunk a szabadságunkért, és olyankor elkezdtünk élni. Akkor mindig megöltek bennünket, de furcsa módon nem haltunk meg – olyanok maradtunk egészen, mintha élnénk. És jelentettük ismét, hogy az életünkkel minden rendben van...

És egyszer csak, sok-sok idő elteltével, összekevertük igazi életünket a jelentett életünkkel. S éppen itt, a felejtés, a valóság, az összekevert életek és illúziók határvidékén fekszik Przemyśl, és ül a főtéren Švejk, a derék katona.

Szóval leverték a szabadságharcainkat, mindig leverték, és megtanultuk túlélni ezt is. Megtanultuk szeretni a „foglár háta mögötti szabadságot”.

Ettől a tudástól olyan végtelenül bölcs, olyan végtelenül és keserűen vicces ez a mi Közép-Európánk. S persze a mi Švejkünk – akit aligha értenek meg annyira mélyen, mint mi, közép-európai majdnem-polgárok...

Aztán, mikor elbuktak szabadságharcaink, elvittek minket másféle harcokba. Másféle háborúkba. És itt találták magukat a magyar fiúk, Galícia kellős közepében, az első nagy háborúban. Jöttek a halálvonatok. Jöttek, egyre csak jöttek, Galícia szívébe. Hozták a magyar bakákat, nótás kedvvel, bohém kedvvel, vidáman, a halhatatlanság illúziójával – meghalni.

Akkor lett vége valaminek.

Akkor lett vége a magabízó, ezeréves magyar nemzetnek. És nem pusztán Trianon miatt. Sokkal inkább azért, mert a lelkekben szűnt meg a halhatatlanság ígérete. De azok a vonatok még a régi magyar világ férfiúit hozták. Aztán Galícia meggyötörte, megkínozta, meggyilkolta őket. És a hazainduló vonatokon már az eljövendő új világ rokkantjai ültek.

Túlélve az iszonyatot – de megölt lélekkel... Ó, de a lelket nagyon nehéz ám megölni! Kitartás kell ahhoz, a lélekgyilkossághoz. Az első lépés mindig a lelkesedés és a lelkendezés. A Tábori Újság 1915. március 19-i száma például így lelkesedik és lelkendezik:

„Magyar világ van Przemysl-ben! [...] Harcba menő és harcból jövő magyar honvéd és népfölkelő csapatok magyar vezényszava veri fel a néma utcák csendjét. [...] Sok-sok akáclombos magyar falunak itt van minden munkabíró férfi tagja. Ők végezték az előtérállások fárasztó erődítési munkálatait s a köztük lecsapódó ellenséges lövedékek nem zavarják meg nehéz munkájukban az Alföld félelmet nem ismerő, hidegvérű fiait. [...] Háromszáz fürge rikkancs gyerek száguldja be a város minden zugát, s már egészen magyaros kiejtéssel kiáltozza: »Tábori Újság!« »Rendkívüli kiadás!« Magyar–lengyel eljegyzési kártyák adnak hírt arról, hogy przemysl-i tartózkodásunk alatt a rokonszenv olyan szálai fonódnak, amelyek állandó kapcsokkal erősítik a hagyományos magyar–lengyel barátságot. S ha alkonyatkor elmerengve sétálgatunk az ezüstös San folyó magányos partjain, a túloldali Sazanie felől mélabús, majd pattogó magyar nóták danáját röpíti át hozzánk az esti szellő. Magyar világ van Przemysl-ben!”

Aztán a magyar bakák, a magyar fiúk elmentek mind a lövészárkokba. Elmentek a lövészárkokba, a várost körülvevő erődrendszerbe – elmentek megfagyni, éhezni, a bajtárs hullája mögé rejtőzni, lódögbe bújni, utolsó cigarettát színi, hazagondolni, sírni, megőrülni, dicsőséggel vagy dicsőség nélkül elpusztulni. Elmentek, hogy meghaljon a lelkük.

Dr. Geőcze Bertalan a szemtanú hitelességével számol be az orosz ostrom alatt szenvedő város és a katonák életéről:

„A városban vegyes érzelmekkel nézték az eseményeket. A legtöbben féltek az oroszoktól, és sajnáltak minket. [...] A sikertelen áttörési kísérlet után mindenki tudhatta, hogy a vár nem tarthatja magát. [...] Annyi lovat kellett levágni, amennyit csak tudtak, s azt a csapatok mindjárt fel is vételezték s elfogyasztották. [...] A húskonzervekből halálbüntetés terhe alatt tilos volt naponta egynél többet fogyasztani. Dacára ezen tilalomnak, sokan két-három konzervet is megettek egyszerre, annyira kínozta őket az éhség. [...] Verőfényes, szép tavaszi napok voltak ezek, az elmúlás szomorú napjai.”

Most ősz van...

Az erdő mélyén, csöndbe bugyolálva áll Łętownia erődje. Biztosan innen van legközelebb az otthon. Mert a háború elviszi messzire a katonát, aztán mint a jó pásztor hazaterelgeti a lelkét minden lehetséges pillanatban. A harcok szünetében. A lódögök szagából, füstökből, a mustárgáz ködéből, a haldokló bajtárs hörgéséből elindul hazafelé a katona lelke...

És hazaindul éjjelente is...

A halálba fagyott VIII-as erődből, a Łętowniából egyetlen másodperc alatt ér haza a lélek. A meleg Alföldre, búzamezőkre, badacsonyi szőlőkbe, az Őrség lankáihoz – mindenhová... Aztán jön a gáz, jön a löveg, jön az az egyetlen eltévedt golyó, vagy jön a tífusz, a vérhas – és akkor már csak gyorsan meg kell halni, rettenetes kínok között, s a lélek akkortól szabad örökre, és hazatérhet, gyorsabban, mint a tábori posta...

Itt szolgált, a VIII-as erődben Gyóni Géza magyar költő. Innen vitték hadifogságba Szibériába, s ott pusztult ő is, mint annyi magyar, lengyel, cseh és szlovák és román és német és persze orosz – ott pusztult ő is, értelmetlenül és dicstelenül. De itt, a Łętowniában még verset írt nekünk:

„Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk,

Mikor a halálgép muzsikál felettünk;

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

Gerendatöréskor szálka-keresőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,

Robbanó golyónak mikor fénye támad

S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Az uzsoragarast fogukhoz verőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor gránát-vulkán izzó közepén

Ugy forog a férfi, mint a falevél;

S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, -

Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A hitetleneket s az üzérkedőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor a pokolnak égő torka tárul,

S vér csurog a földön, vér csurog a fáról

Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben

S haló honvéd sóhajt: fiam... feleségem...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

Csak egy éjszakára:

Vakitó csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,

Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,

Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,

Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.

Csak egy éjszakára:

Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;

Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak

Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!

Hogy esküdne mind-mind,

S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,

Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:

Magyar vérem ellen soha-soha többet!

- Csak egy éjszakára küldjétek el őket.”

Gyóni Géza... Isten veled...

És Isten veletek, drága fiúk, kik itt nyugosztok a przemyśli katonai temetőben. Két nagy katonai temető is van a városban. Nem csoda ez. Sok tízezer magyar katona esett el az itteni harcokban, és sok tízezer német, lengyel, orosz katona. Névtelen keresztek néma fájdalma üzen a múltból. S egyikük nevet kapott:

„ITT NYUGSZIK SZÉKELY KÁROLY ZÁSZLÓS

MEGHALT 1914. XII. 31.”

Szilveszter éjjelén ment el Székely Károly zászlós.

„Mikor megyek Galícia felé, még a fák is sírnak...”

Aztán elhal a dal utolsó hangja is, és a nyomában támadt jajveszékelő csöndben neszez a halál. Neszez az ősz... Drága fiúk, Isten áldjon s nyugtasson benneteket, bárhonnan valók is vagytok. De a magyar fiúkat áldja meg kétszer is, ha kérhetem...

Folytatjuk...

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.