A hazáját fogja képviselni az Emmy-díj átadóján

A BBC és a ZDF producerei zokogva jöttek hozzám a vetítés után, és megölelgettek. Úgy néztek rám, mintha Irén volnék. Hallottak ugyan a gulágról, de semmit nem tudtak a málenkij robotról. A film felnyitotta a szemüket – mondta Gera Marina, akit első magyar színművészként Nemzetközi Emmy-díjra jelöltek a legjobb színésznő kategóriában, az Örök tél című filmben játszott főszerepéért, amelyben egy szovjet lágerbe hurcolt nőt alakít.

Fotó: Kurucz Árpád

– Most egyenesen a világtérképen találta magát. Külföldön érdeklődtek már ön iránt?

– Egy angol producer már megkeresett azzal, hogy egy nemzetközi filmben szeretne velem együttműködni. Hozzám keres egy történetet, ami nagyszerű, mert itthon a történetekhez keresik a színészeket. Az Emmy-díj átadója után utazom ki hozzá Londonba. De nem szálltam el ettől a jelöléstől, nagyon is a földön járok. Én itthon szeretnék dolgozni, egy színészt eleve köt az anyanyelve. Az Emmy-jelöléstől nem érzem magam híresnek vagy sztárnak, viszont bármikor szívesen játszanék egy olyan nemzetközi filmben, melyben felhasználják az akcentusom és azt, hogy magyar vagyok.

– Az Örök tél eddig 31 díjat nyert, pedig a málenkij robotot aligha ismerik Nyugaton. Irén, az elhurcolt sváb asszony története vagy az ön játéka győzte meg őket?

– Egy anyát alakítok, akit elszakítanak a gyermekétől és egy szovjet kényszermunkatáborba visznek. Ez nekik is átélhető helyzet lehet. Az Örök tél a történelmünkről szól, egy nagyon személyes történeten keresztül, mert máshogyan nem tudnánk az emberek szívére hatni. A forgatókönyvíró és a rendező is azt mondta, hogy meglepte őket a film nemzetközi sikere. Szerintem Berlinben törtünk át igazán, amikor a legjobb európai tévéfilm lett az Örök tél. Utána a zsűritagokkal beszélgettünk az alkotásokról.

– Mit mondtak?

– Magam is részt vettem a zsűrizésben, a filmünket képviseltem, persze saját alkotására senki sem szavazhatott. A BBC és a ZDF producerei zokogva jöttek hozzám a vetítés után, és megölelgettek. Úgy néztek rám, mintha Irén volnék. Hallottak ugyan a gulágról, de semmit nem tudtak a málenkij robotról. A film felnyitotta a szemüket. A minőséget emelték ki, azt, hogy az operatőri munkától kezdve a színészi alakításokig minden színvonalas, szóval az alig félmilliárdos költségvetés ellenére jól összeálltak a csillagok.

– A képernyőn Irén karakterében átélte több százezer korabeli nő sorsát. Mit gondol, mi kellett ahhoz, hogy életben maradjanak?

– Azt nem tudom, milyen lehetett málenkij roboton lenni, de azt mindannyian el tudjuk képzelni, milyen lehet, ha nem láthatod a szeretteidet. A forgatás előtt arra próbáltam felkészíteni az idegrendszeremet, hogy tényleg van gyermekem, akihez muszáj visszamennem. Két hónap alatt kellett felkészülnöm a szerepre, diétáztam, negyvenhat kilóra fogytam, mert az elhurcoltakat is éheztették a lágerekben. Irén hitt abban, hogy valamikor hazatérhet, hiszen nem haláltáborba vitték, hanem „csak” hagyták őket meghalni. A legőrjítőbb az lehetett, hogy nem tudták, mennyi időt kell kibírniuk. Ha tudod, hogy mennyi idő van hátra, akkor berendezkedhetsz, számolhatsz és foggal-körömmel ragaszkodhatsz az életedhez, mert tudod, hogy tíz év múlva hazamehetsz. Ők nem tudták. Sokan ebbe a bizonytalanságba, a kilátástalan letargiába haltak bele. Irén úgy maradt életben, hogy tudatosan elfelejtette a családját. Egy új „lágeréletet” kezdett, azért, hogy egyszer majd újra láthassa őket. Erős hit nélkül ezt nem lehetett volna kibírni. Önzés is kell az életben maradáshoz.

Fotó: Kurucz Árpád

– A családjában hallott hasonló történeteket?

– Magyarországon ez minden családot érint, a miénk sem kivétel. Én Szegedről származom, dédnagyapám gyermekkoromban sokat mesélt a megpróbáltatásairól, bár őt hadifogolyként vitték Szibériába. Sok levelet küldött haza dédnagymamámnak, de azokból alig egy-kettő érkezett meg. Zömét csak hazatérése után kapták meg. Egyszerre. Ezeket újraolvastam, és átéltem azt a várakozást, a hitet, és persze a kétséget, amit nap mint nap érezhetett amiatt, hogy vajon hazatér-e valaha, vagy messze idegenben kell meghalnia, úgy, hogy soha nem láthatja, hogy néz ki a fia, hisz még csecsemő volt, amikor elhurcolták.

– Harminc évet kellett várnunk a rendszerváltás után, hogy a Szovjet­unióba hurcolt magyarokról végre film készülhessen. De Trianonról sem készült még nagyszabású történelmi dráma. Ön szerint szükség van ehhez hasonló történelmi filmekre?

– Semmi sem pótolja a film által kiváltott érzéseket, a film erejével és egy személyes sorssal, történettel közelebb tudjuk vinni az emberekhez a történelmünket. Magam is jobban átéreztem a saját családi történeteimet, amikor belebújtam Irén bőrébe, majd viszontláttam őt a mozivásznon. Ezekből a filmekből tudhatjuk meg, hogy kik vagyunk, és ezekből ismerhetnek meg minket más nemzetek is. De a nemzeti önismeretünkhöz is szükségesek, hisz az el nem mondott történetek átöröklődnek és nemzedékeken át fennmaradnak. A tabukat és a frusztrációkat pedig úgy tudjuk a legjobban feldolgozni, ha közben megemlékezünk róluk, és manapság erre a film a legjobb médium.