Mindenki Csernobilról beszél. Harminchárom évvel a katasztrófa után ugyanis Craig Mazin forgatókönyvíró és Johan Renck filmrendező elkészítette az HBO és a brit Sky koprodukciójában minden idők egyik legnépszerűbbnek ígérkező minisorozatát, a Csernobilt. Sokak szerint ez már most kultuszfilmmé vált, ráadásul az a típus, amelyiket többször kell megnézni, ha igazán érteni szeretnénk, mi is történt valójában. A minisorozat elkészítését alapos kutatómunka előzte meg: bár Craig Mazin és Johan Renck dramaturgiai szempontból is hibátlannak tűnő sorozattal állt elő, elsősorban a dokumentarista hitelesség lebegett a szemük előtt, valószerűségre törekvő színészi játékkal, korhű díszletekkel, az 1980-as évek közepére jellemző ruhatárral és a megszerzett dokumentumok alapján megírt szövegekkel.
A katasztrófát egészen pontosan Valerij Legaszov magyarázza meg, a Kurcsatov Atomenergia-kutató Intézet igazgatóhelyettese, a film egyik főszereplője, aki a katasztrófa következményeinek elhárításán dolgozott a valóságban is, és persze azon, hogy ne hallgassák el a Csernobilban történteket (leginkább azért, hogy mindez még véletlenül se ismétlődhessen meg). A robbanás utáni radioaktív felhő beterítette Kelet- és Közép-Európát, Skandináviát és egyes nyugat-európai országokat is.
Fotó: HBO
Amikor arról van szó, mekkora a tét, Legaszovnak kell elmagyaráznia, mert senki sem érti igazán: „A tűz, amit látunk, majdnem kétszer annyi sugárzást ad ki, mint a hirosimai bomba. Mármint óránként. Óráról órára. Húsz órája volt a robbanás, az negyvenbombányi. Holnap további negyvenyolc következik, és nem is áll meg. Addig ég és terjeszti a mérgét, amíg az egész kontinens ki nem pusztul.” Amikor megkérdezik Legaszovot, hogyan lehet eloltani, azt mondja, hogy „olyasmivel állunk szemben, ami eddig nem fordult elő ezen a bolygón”. A film hangsúlyosan mutatja be, hány ember önfeláldozó munkájára van szükség ahhoz, hogy egyáltalán kitalálják és rendezzék a kárt. Másrészt azt is kíméletlenül feltárja, milyen emberi mulasztások sora vezetett a katasztrófához egy hazugságokra és kivagyiságra épülő társadalmi berendezkedésben.
Mindezt sokáig a valóságban sem lehetett tudni, mert a kommunista diktatúra annyi részletet és információt akart elhallgatni, amennyit csak tudott. A dokumentarista hűségre törekvő, de játékfilmes eszköztárral dolgozó minisorozat nemcsak azért megdöbbentő és megrázó, amiért feltárja Csernobil katasztrófájának hiteles történetét, hanem azért is, ahogy bemutatja, miként kezelte a kommunista pártvezetés a katasztrófát, beleértve Gorbacsovot, a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkárát is.
A film tanúsága szerint a kommunista diktatúrában a legmegrázóbb az emberi élet iránti közöny: ugyanis védőfelszerelés nélküli tűzoltókat küldenek az oltáshoz – fölöslegesen –, mielőtt feltárnák, mekkora a baj. Miközben óránként két hirosimai atombombányi sugárzás kerül a levegőbe, napokig várnak az emberek evakuálásával, csak hogy ki ne derüljön, mi történt. A még nagyobb katasztrófa bekövetkezésének megakadályozásán dolgozó bányászoknak sem mondják el, milyen mértékű sugárzás érheti őket. És nem közlik azonnal az európai országokkal a tényeket, hogy azok kellőképpen védekezni tudjanak. Mert a kommunizmusban minden fontosabb, mint az emberi élet.
Jól példázza ezt a statisztika is. Míg a hivatalos szovjet álláspont szerint a csernobili katasztrófához köthető halálos áldozatok száma 31, addig a valóságban akár 93 ezerre is tehető, a pontos adat nem ismert. „Célunk az emberiség boldogsága” – olvasható egy kifeszített propagandamolinón a filmben. Amikor ezt az egyik cinikus humorral megáldott katona, akit azzal bíztak meg, hogy szerencsétlen sugárszennyezett kutyákat és macskákat szabadítson meg a rájuk váró szenvedéstől, magát is kitéve a sugárzás okozta lassú és fájdalmas haldoklásnak, meglátja, csak annyit mond: „És bejött: én boldog vagyok.”
